Amikor kilenc órányi álldogálás után úgy döntött, mégis gyalog megy haza, egy kicsit utálta magát. A szentimentális hülyeségeiért, a töretlen optimizmusáért, de leginkább amiatt, hogy ő is ugyanúgy, nap nap után megéhezik, mint bárki más. A táplálékot pedig elő kell teremteni. És kilenc munkával töltött óra után mindenki hajlamos(abb) a túlkapásokra...
Kemény fa ide vagy oda, méltóságteljesen slattyogott a járdán. Beért a térre, nagyobb részét még a maga mögött hagyott nap legemlékezetesebb keresetlen pillanatai tették ki, de egyszer csak idült vigyor ült ki az arcára. Ahogy odasodródott a vasárnapi művészpiac lelkes árusai közé, tudta, mindennél biztosabban tudta, hogy itthon van. Ebben a városban. Kilenc óra után is, hulla fáradtan. Vasárnap délután.
Akkor is, amikor újra találkozott a kedvenc női utcazenészével, aki - mint mindig - felismerhetetlen dallamot pengetett a gitárján. Akkor is, mikor megkérdezte a frissen kirakott kiskutyaként üldögélő fiút, hogy elfogad-e egy sajtos kiflit. Pedig fájt neki, mert meg akarta menteni őket. Mindegyiket.
Mégis itt volt otthon, ahol vasárnap sem áll meg az élet, nem lesz jobb, se rosszabb, nem mutatja más arcát. Itt, ahol maga is minden nap rádöbben, milyen vékony jégen ugrál és mennyire szerencsés. Ebben a mocskos, folyton zakatoló városban Amélie Lanterne végre hazaért.
Mostanában sokat töprengett azon, hány embernek mondta, hogy soha többé nem akarja látni. És hánynak nem mondta, miközben teljes szívéből hitt benne, hogy így lesz. Eszébe jutott, vajon mikor ér véget a "soha többé"? Mikor ér véget neki és mikor másnak?
A Más-t már jól ismerte, bármelyikről legyen is szó, és szinte biztosra vette, hogy nála a soha egyenlő a "most nincs kedvem"-mel vagy a "most nincs időm rád"-dal. Esetleg a "nem érdekel már az agymenésed"-del. De hogy ő, Amélie, mikor ér a soha végére... Nem tudta megválaszolni, mikor jobban magát: ha a soha valóban nem érne véget vagy ha minél hamarabb elmúlna már. Az egyik következetlen, a másik... az is.
