Relation ships

A barátaim eljegyzik egymást, összeházasodnak, gyerekeik születnek. A barátaim lediplomáznak, doktori fokozatot szereznek, elhelyezkednek kiváló munkahelyeken. A barátaim tehetséges sportolók, előadóművészek, alkotók, számtalan díj, elismerés birtokosai. Büszke vagyok a barátaimra.

Hiába is érzek hatalmas távolságot az ő nagyszerűségük és az én tökéletlenségem és önutálatom között, azokban a pillanatokban, amikor elérnek egy-egy újabb sikert, amikor lépésenként közelebb kerülnek ahhoz, amire mindig vágytak - ilyenkor úgy érzem, hogy én sem maradhatok el mellettük.

Szeretném, ha büszkék lennének rám. Mindannak ellenére, hogy már más úton járunk, hogy mindannyiunk ösvénye a sajátja, és senki másé, hogy az utat néha mindannyian magányosnak érezzük, hogy sokszor nem is kívánunk magunk mellé útitársat, és hogy végül az marad csak mellettünk, aki ennek ellenére sem torpant meg...

Sokan és sokfélét írnak a barátságról. Hogy nő és férfi között nincsen, egyébként viszont sokféle van, tisztára mint a Micimackóban. Hogy a barátok genetikailag közelebb állnak egymáshoz, mint a véletlenszerűen kiválasztott emberek. Hogy érezzük a szagukon, hogy ők a barátaink. Érthető.

Bármerre jártok is, barátaim, még mindig jó, hogy vagyunk egymásnak.

világosodás

Sose kezdj olyannal, akinek Jams Blunt az alapértelmezett zene. Soha.

Nem kell már attól elájulni, hogy valaki egyáltalán beszélgetést kezdeményez Veled. Nem kell érte hálásnak lenni, nem kell megköszönni sem. Nem a világot váltotta meg, sőt, azt sem tudja, mit csinál valójában. Megpróbálja, hátha. Ha nem, az se baj. Nem a gyermekei anyját keresi, csak beszélgetni(?) szeretne. Szívességet teszel neki. Többszörösen. Nem fordítva.

Valaki egyszer azt mondta, hogy csókot nem köszönünk meg. Nem értettem. Mindig mindent megköszöntem. Azt is, ha levegőt vettem.

Akinek James Blunt a Zene, megköszön egy csókot, nem kérdez és nem válaszol, az nem nekem tesz szívességet...

Mindig tudtam, milyen lány nem szeretnék lenni. Most azt is tudom, milyen szeretnék.

12460 g

... néha mindkét szemem a bal orrlyukamon keresztül szeretne megszabadulni attól a börtöntől, amit a szemüreg jelent számukra. Csak csücsülnek ravaszul, ide-oda forgolódva, azt várják, mikor lankad a figyelem, mikor szakad ki egy az általában tökéletes bilincsként funkcionáló kötő- és izomszövetek közül. Mikor érkezik el a rendszer meghibásodásának pillanata.
Tudják vajon, mit jelent a szabadság?

Az életem sok egymásra halmozott papírdoboz. A tartalmuk ugyanúgy figyel, mint két nyugtalan szemgolyó. Egyre nő rajtuk a nyomás. Újabb tartalmak, újabb és újabb, minden korlátot szétfeszítő szégyen. Egymás tetején, gondosan behajogatva. Ameddig bírjátok még...

Voltunk?

Voltunk

mi már mindenhogy

egymással

és mindenki mással

egy más nélkül

és mindenki más nélkül

- nekem ne hülye pöcsök

és picsák mondják meg

mi a jó vers

nekem csak te mondd meg

elég jól vagyunk-e egymásnak?

Rémálmokat mozizva

Álmomban friss házasok voltunk egy posztapokaliptikus világban. A férjem tökéletes férfi: valahol a viktoriánus és a strampunk herceg keveréke. A családi bevásárlást egy olyan boltban végeztük, ahol a legkülönfélébb "gótárukat" lehetett beszerezni, ruháktól és kiegészítőktől kezdve feketet tésztáig, szellem snackig, mint valami Gothic Tescóban.

Amíg én a ruhaosztályon nézelődtem, a férjem eltűnt egy felsőbb emeleten, ahonnan furcsa hangok szűrődtek le, vonatfütty, majd az egész emelet megremegett. A férjemet végül a bolt előtt vártam meg, azt mondta, megnézte a különleges árukat, bőséges a kínálat, csak egy kicsit még vadak.

Nem kérdeztem semmit, boldogok voltunk. Kézenfogva sétáltunk haza a szemerkélő esőben. Az otthonunk hatalmas volt, nekem talán egy kicsit túl nagy is, de a férjem ragaszkodott hozzá, ahogy a komornyikhoz és a cselédekhez is. Valami meglepetést készített nekem. Egyik tágas szobánk közepén fényképezőgép állt, a sarokban egy egész doboznyi felvétel állt vékony üveglapokon, szépen egymás mellé rendezve, mint egy katalógusban. Elkezdtem nézegetni a hosszúkás rekeszeket, bennük a felvételeket, de a férjem meg akarta mutatni, hogyan fényképezzek. A gép mögé állított, átkarolta a derekamat, majd ránk borított, egy sötétkék selyemleplet. Valahonnan szél támadt, belegabalyodtam a lepelbe, eltakarta a szemem elöl a férjemet is, nem tudtam szabadulni. Mire valahogyan lefejtettem magamról a fél szobát elfoglaló selymet, már csak a komornyik állt a szobában. Megkérdetem, hol a férjem. Azt felelte, meghalt, ne keressem. Nem tágítottam. Erre közölte, hogy valójában soha nem is élt, bolond vagyok.

Nem nyughattam. Lerohantam a sarki piacra, ahol a férjem két nővére árulta saját készítésű üveggyűrűit. A két termetes szőke asszony nem lepődött meg, de ők sem válaszoltak a kérdéseimre. Azt mondták, próbáljak fel egy virágos gyűrűt, valószínűleg nagy lesz a kezemre. Tényleg nagy lett. Ekkor elmondták, hogy a férjem él, bár ők sem tudják, hol van. A komornyik őrült.

Punk hatások

Nem az a lényeg, hogy örökké élek,

hanem az, hogy egyszer meghalok.

Barátaim, vegyetek nekem műanyagot!
Barátaim, egyetek velem műanyagot!

A story to tell

Azt hittem, ilyen csak romantikus regényekben van. Az undorítóan csöpögős fajtában.

A lány meglátja a fiút, a fiú a lányt, és abban a pillanatban ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy megismerjék a másikat. Egymásra néznek, találnak egymás tekintetében valamit, amit már oly régóta keresnek. A lány magas, fekete, a fiú magasabb, szőke. Egy papírkosár és egy henger tapéta(?) van nála. A lánynál meg a szörnyen nehéz hátizsákja.

Lopva egymásra pillantanak a tömegközlekedési eszközön, amin egymás mellé sodorta őket a véletlen és az irdatlan tömeg. Aztán már nem is annyira lopva. A lány ostobának érzi magát, amiért a fiú térdét nézi, a fiú egyre hosszabban nézi a lányt, aki úgy pozicionálja magát, hogy a villamoson elférjen a fiú papírkosara és tapétája is.

- Köszönöm.

A lány halkan válaszol, szörnyen zavarban van, a biztonság kedvéért veszettül kapaszkodik. Még mindig figyelik egymást. Persze szigorúan akkor, amikor a másik nem.

- Szólj majd, ha le fogsz szállni – a fiú lábával a tapétára bök. A lány pedig megérkezik.

- Most fogok – esetlenül mosolyog fölfelé. Nem akar leszállni, de annyira nem tudja, mit szokás ilyenkor csinálni. Menjen még egy megállót? Szeretne, de nem tudja, mi lenne a legjobb. Lassan, szinte kelletlenül száll le. A fiú utánaszól.

- Szia.

A lány visszafordul. Már csukódik is az ajtó, de azért elmotyog egy sziát, és nézi, ahogy a villamos továbbmegy.

Hogyan folytatódik?