A story to tell

Azt hittem, ilyen csak romantikus regényekben van. Az undorítóan csöpögős fajtában.

A lány meglátja a fiút, a fiú a lányt, és abban a pillanatban ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy megismerjék a másikat. Egymásra néznek, találnak egymás tekintetében valamit, amit már oly régóta keresnek. A lány magas, fekete, a fiú magasabb, szőke. Egy papírkosár és egy henger tapéta(?) van nála. A lánynál meg a szörnyen nehéz hátizsákja.

Lopva egymásra pillantanak a tömegközlekedési eszközön, amin egymás mellé sodorta őket a véletlen és az irdatlan tömeg. Aztán már nem is annyira lopva. A lány ostobának érzi magát, amiért a fiú térdét nézi, a fiú egyre hosszabban nézi a lányt, aki úgy pozicionálja magát, hogy a villamoson elférjen a fiú papírkosara és tapétája is.

- Köszönöm.

A lány halkan válaszol, szörnyen zavarban van, a biztonság kedvéért veszettül kapaszkodik. Még mindig figyelik egymást. Persze szigorúan akkor, amikor a másik nem.

- Szólj majd, ha le fogsz szállni – a fiú lábával a tapétára bök. A lány pedig megérkezik.

- Most fogok – esetlenül mosolyog fölfelé. Nem akar leszállni, de annyira nem tudja, mit szokás ilyenkor csinálni. Menjen még egy megállót? Szeretne, de nem tudja, mi lenne a legjobb. Lassan, szinte kelletlenül száll le. A fiú utánaszól.

- Szia.

A lány visszafordul. Már csukódik is az ajtó, de azért elmotyog egy sziát, és nézi, ahogy a villamos továbbmegy.

Hogyan folytatódik?