Negyed öt múlt
A fagyoskék levegőben egyetlen folt
az eleven holt, szomorú Hold.
Amint az óra a falon kattan
elmémen századszor, ezredszer pattan
újra a fény
Az ostoba, régi remény
újra és újra fülembe súgja:
„A lélek vékony húrja
pattanásig feszült
s a szív milliónyi piros szilánkra tört,
nyugodj meg: van mibe döfni a tőrt.”
Nyolc felé jár
A Hideg már csontjaimból prédál
szilánkot,
jégvirágok
nyílnak a tüdőben
vajon ez fáj?
Nem fáj- e jobban a megvető idegen
gúnyos mosolya
– mondd, mivé lettem –
Azt, ki tükörből a szemembe néz,
megöli maholnap a jéghideg kéz
Feszül a húr, és csillan a szív
kialszik a fény, hisz kemény a kéz
Megfagy a csepp (ki valaha könny volt)
A lélek helye már csak fekete folt
Törik és szakad
Ledőlnek a falak
és ami marad
Nem lesz már több, mint véres húscafat
Éjfél
2010
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése