.

Nem tudom pontosan leírni az ilyesmihez való viszonyulásomat, mert nem...
De sose hittem volna, hogy a vér ennyit jelent.
Nem elvont valamicsodaként, hanem fizikai tüneteket produkáló szoros kötelékként.
Százhúsz kilométerről. Három napig. És tudtam, mikor van vége. Nem kellett mondani.
Három napig úgy tuszkoltam magamba valami élelmet, hogy fájt lenyelnem, és inkább csak vizet ittam, mert azzal nem volt gond. És nem tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, csatakosan és büdösen, és nem tudtam mit csinálni magammal, mert bárhogy sikáltam, akkor is hullaszagom volt. Nem kaptam levegőt, félrevert a szívem, úgy éreztem magam, mint aki nincs itt. Megesett, hogy egy órával előbb elindultam otthonról, és kóvályogtam egy órát a városban, meg almát ettem - már amennyi működött belőle. Meg kihoztam a könyvtárból három könyvet. Hurrá.
Aztán telefonra ébredtem. Valaki egy telefonszámot kért tőlem. Megadtam. Utána betámolyogtam a suli épületébe, ahol épp diplomaosztó volt. Mindenkin öltöny-nyakkendő, fényképezőgépek, barátok, barátnők, nagymamák, nagypapák, virágcsokrok... és valahogy jobb lett. (F)elengedett, vagy nem tudom, de tudtam, hogy már rendben van.
És olyan roggyantnak érzem, hogy vinnyogok itt a szerencsétlen három napom miatt, miközben fogalmam se lehet, milyen három napot élt át Ő, és milyet azok, akik mellette voltak...