Vau...

Cowardly-nak idegbaj késleltetésére

Ma ismételten lelátogattunk a Duna partjára - mert az jó dolog -, és szerencsére megint kongott az ürességtől, ami számomra is elviselhető közelségbe helyezte a vízparti láblógatás fogalmát.

(Még nagyszerűbb lett volna, ha mondjuk nem fáj a fejem, de ez igazán mellékes.)

A néptelenség közepette azért akadt látni-, illetve blognivaló. Ugyanis megérkezett egy négyfős család (apuka, kislány, kisfiú, tacskó), akik azt játszották - szerintem legalábbis tuti játszottak, ha nem, akkor no comment - , hogy nem tudják rátenni a tacskóra a pórázt, így az mindig elszalad, és emiatt valakinek utána kell futnia. Mondanom sem kell, hogy a kutya volt a legjobb arc a családban, mert mindig megvárta, míg az "ügyeletes gyepmester" odaér hozzá, már-már eléri a nyakát, akkor viszont kilőtte magát, és meg sem állt a következő kifulladásig.

Számomra ez igen mulatságos volt, főleg mikor már apuka rohangált a kutya után, a gyerekekről meg leesett a papucs - ekkor megfordult a fejemben, hogy komolyan bénáznak.

A java viszont még hátra volt, az állat ugyanis meglátott bennünket, és arcán tündéri boldogsággal berobbant a plédünkre, kellemesen homokos lábaival egyetemben. Apuka persze nem volt rest, utánairamodott, és számtalan bocsánatkérés közepette elfogta a tacskót, rátette a pórázt, és indultak is tovább.

Ámde diszkrét 200 méter után a kislány kitalálta, hogy:

"A Morzsa annyira szófogadó, már biztos el lehet engedni."

Amit meg is tettek, így a kutya megindult vissza a plédünkre, nyomában a kisfiú, a kislány és apuka. Természetesen, a tacsi rajt-cél győzelmet aratott, és ismét rávágódott a plédre, alig néhány másodperccel később pedig egy 6-7 év körüli kisfiú is követte, és bájosan elhasalt mellettünk.

Szerencsére a kislány és apuka nem vették ennyire komolyan a helyzetet, így ők nem vetődtek se a kutyára, se ránk.

Miután ismét bocsánat kértek és eltávolodtak, kollektív röhögés tört ki - náluk és nálunk is.