Strange World...

... people talk and tell only lies

Furcsa dolgok ezek mostanában.

Azt hiszem, hogy van időm blogolni. Meg azt is, hogy annyira nem vagyok szuperjól.

Vannak dolgok, amik egy életben csak egyszer történhetnek meg, mégis idepofátlankodok vinnyogni... pedig számtalan olyan pillanatot tudhatok az emlékeim között, amiktől mindig elfog valami boldog szívremegés. Ajándékok.

Aztán elmegyek a nagyanyámhoz, akiről lassan már gondolkodni se szeretek, annyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem nekem kell megoldani. Igen, persze. Csakhogy ez nem így működik. Annyiszor, de annyiszor nem nekem kellett volna ott lennem, ahol voltam, nem nekem kellett volna hallanom azokat a szavakat, amiket hallottam, de én voltam, és igyekeztem méltón viselni mindent, ami történt. És most sem tudom és nem is szeretném rávágni az ajtót, föltenni rá a címkét "nem a te feladatod". Mindegy, hogy kié, ha bármit tudnék tenni, azonnal megtenném...
... amikor kiderül, hogy a kakaós muffin igazából diós, de én valamiért kókuszosnak érzem, és tulképpen a muffin nem is más, mint a hunniában bögrés-ként emlegetett örökbecsű alkotás... mikor ilyen érdekes finomságok történnek, akkor kicsikét úgy érzem, majd főzök én magamra. Sőt, másra is, ha elfogadja. Nekem nem a muffinízű, mexikói zöldségkeverékes törődés hiányzik. Hanem, hogy beszélgessünk, hogy elfogadjuk egymást, hogy legyünk őszinték és tudjunk segíteni egymáson, de legalább magunkon. (Igen, ezt valamelyik Danielle Steel-könyvből szedtem, persze!) Aztán majd lesz valami. Próbálom túltenni magam, hogy a családom nagyobbik része azon felül, hogy nem tudja, mi a bánatos istennyilával foglalkozom az életem 80%-ában, nem is különösebben vágyik ennek mélyére (magasára?) látni. Bevallom, nem verem a nyálamat 24/7, hogy majd besz*rok, annyit kell tanulnom és/vagy dolgoznom, szóval az én hibám is egy kicsit, mivel nem különösebben reprezentálom mindennapjaim szükségszerű nehézségeit. De attól még vannak, és nem épp a konyhában csúcsosodnak ki. Baromira boldog lennék, ha pl lenne időm főzni magamra, napi szinten mondjuk. Meg annak, ha a "van időm" nem azt jelentené, hogy akkor egy rakás más dologra nincs. Ha néha esetleg eljutnék odáig, hogy este 9-nél korábban is föl tudok porszívózni (igen, szereztem porszívót, faja vagyok, nem?). De ez messzire vezet. A lényeg, hogy nem kell különösebben abajgatni, majd szólok, ha kell. Úgyis kell majd...
Amúgy attól lennék boldog, ha kb rendben lennének a dolgok, mikor hazaérek (a messzi haza). Ha nem kapnék időnként gyomorgörcsöt attól, amin nem különösebben tudok változtatni. Szóval nem kérek muffint, köszönöm.

Közben egy rakás pozitívum történik itt, amit nem tudok úgy leírni, ahogy kéne, talán nem is lehet. De valahol egész boldog vagyok. Csak olyan kevés, ami stabil. Persze... azoknak kell örülni. És a nemstabilaknak is. Mert azok is vannak. Juliet azt mondta tegnap: "Olyan akarok lenni neked, mint a Hold az égnek. Mindig ott van, és mindig másképp. Akkor is, ha nem akarsz róla tudomást venni, akkor is, ha épp nem látod. De mindig ott van az égen, elválaszthatatlanul."
(Juliet is Danielle Steel-stílusú regényeket írt, mielőtt nyugdíjba vonult, említettem már?)

... magad is keresni kezded

A sofőr szeme olyan volt, mint a többhetes döglött heringé, Amélie pedig azon gondolkodott, vajon tényleg borostás-e (na nem ő, hanem a sofőr), és tényleg úgy néz-e ki, mint azok a rosszfiúk, akiknek mindig le van törve a foga, repedezett a körme, szóval, akiket még a rajzfilmekben is különösen visszataszítóan ábrázolnak belső értékeik felszíni reprezentációjaként.

Valami nagyon vékony, szinte áttetsző, mégis áthatolhatatlan hártyát érzett önmaga és a világ között, talán csak mert álmos volt. (Annak ellenére, hogy az elmúlt két napból több mint húsz órát alvással töltött.) Sokat töprengett az önidentifikálás problémáján mostanában, de akárhogy erőlködött is, mindig csak olyasféle végkövetkeztetések láttak benne napvilágot, mint hogy a tömegközlekedés mindjárt szétesik alatta, vagy hogy megesik néha az ember lányával, hogy egyszerre három. Nem személyiség vagy entitás. Valami. És a három valami közül Amélie tudta magáról, hogy bármilyen távol legyen is a körülötte matató világtól, még mindig ő áll a legközelebb valami emberihez... És mikor a kettős mérce pengeéles határvonalán találta magát, nagyon is megrémült attól, hogy az Embert megtartani mennyivel több fájdalommal és ostobasággal jár... és ő ennek ellenére mégis olyan kitartóan és esztelenül ragaszkodik hozzá.