A sofőr szeme olyan volt, mint a többhetes döglött heringé, Amélie pedig azon gondolkodott, vajon tényleg borostás-e (na nem ő, hanem a sofőr), és tényleg úgy néz-e ki, mint azok a rosszfiúk, akiknek mindig le van törve a foga, repedezett a körme, szóval, akiket még a rajzfilmekben is különösen visszataszítóan ábrázolnak belső értékeik felszíni reprezentációjaként.
Valami nagyon vékony, szinte áttetsző, mégis áthatolhatatlan hártyát érzett önmaga és a világ között, talán csak mert álmos volt. (Annak ellenére, hogy az elmúlt két napból több mint húsz órát alvással töltött.) Sokat töprengett az önidentifikálás problémáján mostanában, de akárhogy erőlködött is, mindig csak olyasféle végkövetkeztetések láttak benne napvilágot, mint hogy a tömegközlekedés mindjárt szétesik alatta, vagy hogy megesik néha az ember lányával, hogy egyszerre három. Nem személyiség vagy entitás. Valami. És a három valami közül Amélie tudta magáról, hogy bármilyen távol legyen is a körülötte matató világtól, még mindig ő áll a legközelebb valami emberihez... És mikor a kettős mérce pengeéles határvonalán találta magát, nagyon is megrémült attól, hogy az Embert megtartani mennyivel több fájdalommal és ostobasággal jár... és ő ennek ellenére mégis olyan kitartóan és esztelenül ragaszkodik hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése