"Megvívtuk a csatát...

...már ezerszer,
El is vesztettem már nem egyszer"

Mindig szólt belül a zene.

Ahogy gyönyörködött a valóban kanyarodó körútban, buszokkal, villamosokkal - tagadhatatlanul emberekkel; amilyen zöld az egész és eleven, almás müzliszelettel a múzeumlépcsőkön - ez az egész olyan szürreálisan idilli - mondjuk ki: nyálas - volt, hogy saját művészieskedő attitűdjétől egymás után többször is cukorbeteg lett.

Annyira szép volt.

Valami prózát írni, vetvén egy-egy keresetlen pillantást Arany János hátára - maradjunk szalonképesek - , miközben visszafordíthatatlanul elfogy a csoki.

Arany János - F.-nek föltűnt, hogy a János név milyen gyakori. Látott vagy kettőt. És ha úgy igazán figyelt rám, akkor tudott még egyről. Csak azt nem, hogy az is az. János. Nem arany.

Ebben a rohadt kertben valahogy mindig idilli. Nem is számít, kivel, talán bárkit idecipelhetnék, hogy beleszeressek. 

A FENT JÓ, a LENT ROSSZ, de sosem maradhatsz ugyanott. Ha följutöttál, vagy elindulsz lefelé, vagy mész tovább. Stabilitás nincs. Állandóság nem létezik. Ne keresd hát!

anyai szeretettel írott gondolatfolyam Amélie Lanterne részére 
JB-től

Megörülni valakinek...

Azt hiszem magamról, hogy nagyvonalú vagyok.
Mert úgy válunk el, hogy fontosak maradunk.
Valahol ez is egy kis halál.
"Nagyon beteg vagyok... Ne átkozzon engem senki édesanyja..."
Mert számít. Mert nem elvárások és normák számítanak, csak te meg én. Hogy rendben legyünk, nyugodt lecsendesülve.

"Amikor látod, hogy sírok és fáj nagyon
Ne hidd el, én nem akarom
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett
Így maradjak meg neked"

Déja...

Várni, hogy leálljon a mosógép, amit végre sikerült elindítani.
Megtalálni egy képet, amit álmomban már sokkal előbb láttam.
Akkor is hányingerben lenni, ha eszek, és akkor is, ha nem.
Készülni a hétvégére, nagy dumálásokra, hülyülésre, munkaitalra.
Keresni egy sötét sarkot, ott egyedül valami unplugged koncertet hallgatni.
Keresni a helyemet, miközben pontosan tudom, hogy hol van, de ott nem lehet.
Megpihenni máshol, görcsben jól érezni magam.
Szélsőségekben létezni.
Mosolyogni valakire, aki előző nap vágott pofán.
Megörülni valakinek, mint a kiskutya, pedig előző nap vágott pofán.
Elhitetni mindenkivel és magammal is, hogy mártír vagyok, és ez így van jól.
Két napos rántott trappista. Másfél hetes zokni.

Kérdésem volna

...pálinkát mérnek-e már?

Tudom, hogy nem kell rendszert keresni, nincsenek, nem is lehetnek elvárások. És valamikor, talán félig tudattalanul, de akkor is: én ezt az egészet vállaltam.
Amikor rinyálok, mindig "lelkifurdim" lesz tőle. Akkor minek rinyálok? Attól se lesz jobb.

Még mindig szörnyen furákat álmodok. Pár napja könyvet olvastam és jegyzeteltem (cím, szerző pontosan megvan, kár, hogy a tartalomra nem emlékszem), ami még a krónikus időhiány diagnosztizálása után is ijesztő. Ébren nem olvasok eleget?
A másik típusú álom meg olyan, mint amikor Ottliknál a halottakról van szó. Legalább álmomban volt.