Karácsony volt. Az első
karácsonyuk.
A lakásban mindenütt dobozok.
Tűhegynyi lyuk a belváros szívében, sötét, homályos kis odú. Télen úgyse
feltűnő. Az egykori kályhacső kivezetőnyílása ablakot nyit a világra. Nem
probléma, betömték papírral. A bejárati ajtó alatt ujjnyi rés; Zsüli mindig is
szerette a huzatfogó jószágokat, majd varr egyet. A falak frissen festve: Zsüli
nagyapja és René közös munkája. Függöny még nincs. Felrakva. De hát
mindkettőnek tériszonya van. A férfinak inkább. Keríteni kell egy létrát,
legalább hétfokosat.
Mindenütt dobozok. A szoba egyik
végében hatalmas matrac, a másikban könyvespolc. Ezek már üzemelnek. A fal
mellett íróasztal, rajta két laptop.
Hát mi se vagyunk egészen
normálisak.
Sebaj, a szoba közepén alacsony
faasztalka, rajta egy csomag szaloncukor. Zselés az aluljáróból, az ázsiai
lánytól. Fenyő nincs, nem is lesz, miattuk nem vágnak ki eggyel többet.
Műfenyőt se. Gyertyából viszont bőven akad, az asztalon és a padlón is egy-egy
százas csomag.
Kedves kis félhomály dereng, mire
hazaérnek. Először Zsüli lép be, három szatyorral és egy hátizsákkal. René
mögötte gitárral és további táskákkal. Gyorsan kell cselekedni. Szatyrok le,
kabát, kesztyű le, a cipőre már nincs idő, a férfi eltűnik a szebb napokat is
látott fürdőben.
Zsüli nyugalmat színlelve
pakolászik a konyhában – ami az előszoba. Mikor végez, betesz valami karácsonyi
zenét Youtube-ról. René ekkor támolyog elő.
- A fene se gondolta, hogy ebben
a mogyorókrémes szaloncukorban mogyoró is van...
- … meg azt se, hogy ilyen durván
reagálsz rá. Jó, hogy nem a metrón jött rád. Bár volt nálam nejlonzacsi.
- Boldog
karácsonyt....
