Voltunk?

Voltunk

mi már mindenhogy

egymással

és mindenki mással

egy más nélkül

és mindenki más nélkül

- nekem ne hülye pöcsök

és picsák mondják meg

mi a jó vers

nekem csak te mondd meg

elég jól vagyunk-e egymásnak?

Rémálmokat mozizva

Álmomban friss házasok voltunk egy posztapokaliptikus világban. A férjem tökéletes férfi: valahol a viktoriánus és a strampunk herceg keveréke. A családi bevásárlást egy olyan boltban végeztük, ahol a legkülönfélébb "gótárukat" lehetett beszerezni, ruháktól és kiegészítőktől kezdve feketet tésztáig, szellem snackig, mint valami Gothic Tescóban.

Amíg én a ruhaosztályon nézelődtem, a férjem eltűnt egy felsőbb emeleten, ahonnan furcsa hangok szűrődtek le, vonatfütty, majd az egész emelet megremegett. A férjemet végül a bolt előtt vártam meg, azt mondta, megnézte a különleges árukat, bőséges a kínálat, csak egy kicsit még vadak.

Nem kérdeztem semmit, boldogok voltunk. Kézenfogva sétáltunk haza a szemerkélő esőben. Az otthonunk hatalmas volt, nekem talán egy kicsit túl nagy is, de a férjem ragaszkodott hozzá, ahogy a komornyikhoz és a cselédekhez is. Valami meglepetést készített nekem. Egyik tágas szobánk közepén fényképezőgép állt, a sarokban egy egész doboznyi felvétel állt vékony üveglapokon, szépen egymás mellé rendezve, mint egy katalógusban. Elkezdtem nézegetni a hosszúkás rekeszeket, bennük a felvételeket, de a férjem meg akarta mutatni, hogyan fényképezzek. A gép mögé állított, átkarolta a derekamat, majd ránk borított, egy sötétkék selyemleplet. Valahonnan szél támadt, belegabalyodtam a lepelbe, eltakarta a szemem elöl a férjemet is, nem tudtam szabadulni. Mire valahogyan lefejtettem magamról a fél szobát elfoglaló selymet, már csak a komornyik állt a szobában. Megkérdetem, hol a férjem. Azt felelte, meghalt, ne keressem. Nem tágítottam. Erre közölte, hogy valójában soha nem is élt, bolond vagyok.

Nem nyughattam. Lerohantam a sarki piacra, ahol a férjem két nővére árulta saját készítésű üveggyűrűit. A két termetes szőke asszony nem lepődött meg, de ők sem válaszoltak a kérdéseimre. Azt mondták, próbáljak fel egy virágos gyűrűt, valószínűleg nagy lesz a kezemre. Tényleg nagy lett. Ekkor elmondták, hogy a férjem él, bár ők sem tudják, hol van. A komornyik őrült.

Punk hatások

Nem az a lényeg, hogy örökké élek,

hanem az, hogy egyszer meghalok.

Barátaim, vegyetek nekem műanyagot!
Barátaim, egyetek velem műanyagot!

A story to tell

Azt hittem, ilyen csak romantikus regényekben van. Az undorítóan csöpögős fajtában.

A lány meglátja a fiút, a fiú a lányt, és abban a pillanatban ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy megismerjék a másikat. Egymásra néznek, találnak egymás tekintetében valamit, amit már oly régóta keresnek. A lány magas, fekete, a fiú magasabb, szőke. Egy papírkosár és egy henger tapéta(?) van nála. A lánynál meg a szörnyen nehéz hátizsákja.

Lopva egymásra pillantanak a tömegközlekedési eszközön, amin egymás mellé sodorta őket a véletlen és az irdatlan tömeg. Aztán már nem is annyira lopva. A lány ostobának érzi magát, amiért a fiú térdét nézi, a fiú egyre hosszabban nézi a lányt, aki úgy pozicionálja magát, hogy a villamoson elférjen a fiú papírkosara és tapétája is.

- Köszönöm.

A lány halkan válaszol, szörnyen zavarban van, a biztonság kedvéért veszettül kapaszkodik. Még mindig figyelik egymást. Persze szigorúan akkor, amikor a másik nem.

- Szólj majd, ha le fogsz szállni – a fiú lábával a tapétára bök. A lány pedig megérkezik.

- Most fogok – esetlenül mosolyog fölfelé. Nem akar leszállni, de annyira nem tudja, mit szokás ilyenkor csinálni. Menjen még egy megállót? Szeretne, de nem tudja, mi lenne a legjobb. Lassan, szinte kelletlenül száll le. A fiú utánaszól.

- Szia.

A lány visszafordul. Már csukódik is az ajtó, de azért elmotyog egy sziát, és nézi, ahogy a villamos továbbmegy.

Hogyan folytatódik?