Csak arról ne próbálj meggyőzni, hogy...

... nem Te vagy József Attila reinkarnációja.

Úgyse hiszem el, és valószínűleg ez az egyetlen dolog, amit nem tudnék elhinni Neked. Olyan vagyok, mint a jobb képességű konyhamalacok: bármivel etethető. Azért a minőségi szemetet jobban szeretem. Azt meg egyenesen utálom, ha a gyomromból rángatják vissza a falatot, hogy megmutassák: "Nézd, ezt a szart Te megetted. De kis butus vagy." >^.^<

Na de éles kanyarral a gondolati párhuzamosságra:

"És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától."

Viták... hogy meg kell győzni engem mindenről, miközben saját magadat győzködöd rólad, rólam, talán rólunk is. Mert nem lehet másnak igaza, nem láthatja jól más, csak másképp. Léteznek beágyazottságok - nevezzük őket normáknak - , ezek azonban pontosan akkor, ott és úgy érvényesek Rád, ahogy az a logikai alátámasztást szolgálja. Olyan rugalmas keretek ezek, melyek úgy és arrafelé nyúlnak, amerre csak szeretnéd, és abban a pillanatban (kijelölő jelző!) merevednek meg, amint valaki más gabalyodik beléjük. Igaz is, ezek a Te normáid, Neked kell értelmezned őket... aktuálisan, megfelelően, helyesen.

Így lehet lényegtelen, mindennapi rutinnal egyenlővé tenni olyasmit, ami túlmutat a Szentségtörésen (nagybetűs, igen, komolyan). Lehet felette eltekinteni ködös pillantással, mintha mi sem történt volna. De nincs két egyforma mondat sem, feltételes módban a kutya sem végzi dolgát, ahogy az korábban (persze saját torzításommal is) megállapításra került.

Az nem lehet, hogy ne számítson, ami megtörtént. Szembe köpjük magunkat, ha az ilyesmit elhisszük. Megtörtént, nyomot hagyott... számít.

"Páros kínt enyhíthet alázat."

Igen.

Hozzávalók: két személy.

A rendezvény humán erőforrások hiányában elmarad.