Best of CC

Jelentem, a mai napon utolsó néhány órámat töltöttem lélekemelő munkahelyeken. Lássuk, mi minden hangzott közel egy hónap alatt (a teljesség igénye nélkül):
"Mazsi hőgutát kapott."
"Kriptáné vagyok."
"... egy helyes kiscsaj hívott."
"A hangycsapdát receptre adják."
"Hát mi már tizenegy-két éve ebbe a csatornarendszerbe vagyunk."
"Nem akarok áttérni máshová."
"Lejárt a szorgalmi időszak... vagyis a hűségidő."
"Pornó van benne? Amúgy nem érdekel."
"Visszahívhat később, hogy legyen munkája."
"Miért mindig nekem jut a tüdőbeteg-gondozó?"
"Apa el lesz utazva."
"Az ember előtt csak végighúzzák a mézesmadzagot."
"Varga Mónika Csabával szeretnék beszélni."
"További sok sikert."
"Válasszon most mikuláscsomag-előfizetést! Fizessen elő a decemberi mikuláscsomagjára most!"
"Nem sikerült összeröffenteni a tévét."
"... illetve rádiót is lehet vele nézni."
"- Én azt innen nem látom, hogy milyen típusú a készüléke."
"Na most hagyjon békén a büdös picsába a szabadságom alatt."

Lehet, hogy nem vicces, nem is aranyos...

.

Nem tudom pontosan leírni az ilyesmihez való viszonyulásomat, mert nem...
De sose hittem volna, hogy a vér ennyit jelent.
Nem elvont valamicsodaként, hanem fizikai tüneteket produkáló szoros kötelékként.
Százhúsz kilométerről. Három napig. És tudtam, mikor van vége. Nem kellett mondani.
Három napig úgy tuszkoltam magamba valami élelmet, hogy fájt lenyelnem, és inkább csak vizet ittam, mert azzal nem volt gond. És nem tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, csatakosan és büdösen, és nem tudtam mit csinálni magammal, mert bárhogy sikáltam, akkor is hullaszagom volt. Nem kaptam levegőt, félrevert a szívem, úgy éreztem magam, mint aki nincs itt. Megesett, hogy egy órával előbb elindultam otthonról, és kóvályogtam egy órát a városban, meg almát ettem - már amennyi működött belőle. Meg kihoztam a könyvtárból három könyvet. Hurrá.
Aztán telefonra ébredtem. Valaki egy telefonszámot kért tőlem. Megadtam. Utána betámolyogtam a suli épületébe, ahol épp diplomaosztó volt. Mindenkin öltöny-nyakkendő, fényképezőgépek, barátok, barátnők, nagymamák, nagypapák, virágcsokrok... és valahogy jobb lett. (F)elengedett, vagy nem tudom, de tudtam, hogy már rendben van.
És olyan roggyantnak érzem, hogy vinnyogok itt a szerencsétlen három napom miatt, miközben fogalmam se lehet, milyen három napot élt át Ő, és milyet azok, akik mellette voltak...

Hinnye no...

Egyszer egy barátom azt mondta:
"Te olyan jó lélek vagy. És jól meg is szívod vele mindig."

"Jesus Christ looks like me"

Amióta rájöttem, hogy általános ötödikben a karácsonyi műsorban én voltam az antiszemita kispásztor, azóta elég furán érzem magam.

A sztori a szokásos: megjelenik az égen a csillag, a pásztorok pedig jól meglátják a pusztában, és elkezdenek róla dumcsizni. Kb. négyen vannak/vagyunk, és ebből hárman azt állítják, hogy az Dávid csillaga. Erre én (az antiszemita kispásztor) leoltom őket, hogy mi a fenéért lenne az Dávid csillaga, és ők biztos csak azért hiszi annak, mert állandóan ilyesmiken jár az eszük. (A pontos szövegre nem emlékszem, bocsi.)

A szereppel további problémáim is voltak... az összes pásztor fiú volt - én is - , és a derékig érő hajamat alig bírtam betuszkolni egy kucsma alá (mert az olyan pásztoros). Az eredmény az lett, hogy a kucsma barátságosan imbolygott a fejemen, amíg felejthetetlen alakításomat leműveltem, ugyanis a hajamat valami kontyfélébe kellett fölturbózni, hogy ne lógjon ki a fejfedő alól, de úgy meg túl nagy lett. Ja, és a rövidebb tincsek így is kificcentek alóla, amitől nemcsak antiszemita, de kellőképp nomád életmódot élő ember benyomását is keltettem.

Nyolcadikban persze már nem lehettem Petőfi, pedig azt szívesen csináltam volna...