Már én is unom a saját álmaimat...

... szerintem az a pár ember is, aki olvassa rajtam kívül. =/

Ma épp egy elbutító szanatóriumban jártam.

Az egész nagyon ártatlannak indult. Valami reklámkampány keretén belül tárva-nyitva volt egy óriási irodaház/szanatórium bejárata, és kedvesen high-tech bemutatónak hirdették meg az egészet.

Ott volt Anyukám, a barátnőm (aki már az előző álmomban is haldoklott!), egy srác, akinek csak a nevét tudtam, meg én. Mindenféle modern izét ki lehetett próbálni, én pl egy mesterséges tóba dobtam egy fenyőmagot, és szinte még vizet sem ért, máris elkezdett kegyetlen tempóban fenyő nőni belőle. Pillanatok alatt felnőtt méretű fa lett, csak egy kicsit furcsán nézett ki... a törzse túl vastagra sikerült az ágaihoz képest, és a levelei sem voltak elég sötétek, elég hegyesek. De azért tudtam, hogy ő itt bizony egy fenyőfa, és büszkén mutogattam is a többieknek, hogy milyen szépen kifejlődött. Persze ők látták, hogy torz, és szóvá is tették, mire nekem is feltűnt a dolog, de akkor már nem lehetett mit csinálni. Ott ácsorgott egy "gnóm fenyő" a mesterséges tó közepén.

Ekkor kezdődött a probléma, a barátnőmet és a srácot ugyanis behívták egy különleges bemutatóra, ahonnan nem jöttek ki többet. Engem ez meglehetősen furcsán érintett, elkezdtem keresgélni őket a hatalmas laborban (kutatóközpontban?), és egy rakás kísérleti tervhez és információhoz jutottam. Közben valahogy rengeteg idő telt el.

Találtam egy olyan aktát (számítógépes és papíralapú vegyesen), amiben részletesen le volt írva, hogyan csökkentik a kísérletben részt vevők elmeműködését, agyi tevékenységét. Konkrétan részeket akartak kioperálni az agyukból, és megnézni, hogy működnek anélkül. Valahonnan tudtam, hogy a barátaimon ezt már végrehajtották, de azt is éreztem, hogy visszafordítható(!) a folyamat.

Közben megint eltelt egy rakás idő, és beépültem a központba. Ekkor fedeztem fel egy termet, ahol mint egy fiókos szekrényben, egymás alatt tárolták az embereket, és mindenkinek azonos volt a vezetékneve - ez jelentette azt, hogy már el vannak butítva. A keresztnevek helyén sorszámokat találtam.

És itt jön a legpoénosabb része az egész álomnak: kinyitogattam a fiókokat, de olyan sok volt, hogy nem találtam a barátaimat, ezért egy nyomtatott könyvre emlékeztető, vastag prospektusból kikerestem az igazi nevüket, mert a könyvben, mint valami megoldókulcs, szerepelt a butított nevük és sorszámuk.

Azt hiszem, megtaláltam őket, és lélegző gépek voltak csupán, de közben felébredtem...

Detre

Olyan ez, mint a Buda halálában, mikor a sámán ugyan érzékeli a jeleket, de nem sikerült azok valódi értelmét megfejtenie, helyette oltári hülyeségeket magyaráz bele... és azt hiszi, hogy tényleg úgy van.

Te a...

Munkahelyi "megpróbáltatásaim" (fizikailag számomra sokkal megterhelőbb, mint mentálisan, és ez elég jól esik) közepette feltört egy emlék nem is olyan régről...

A képet az idézte fel, hogy fél liter tejes kávét sikerült véletlenül úgy elkészítenem, hogy fogyasztás után frankón ragadjon tőle a száj. Nemcsak az enyém, a Kolléganőé is (mert jószívűen megkínáltam, és ő még mindig lelkesen megkóstolja mindenféle "alkotásomat" - mondanám, hogy nem ismer eléggé...).

Figyelemmel kísértem az arcjátékát, majd magam is ittam a csodából, és rá kellett jönnöm, hogy a vér ebben az esetben sem válik vízzé. Nagyapám ugyanis olyan teát főzött annak idején, amelyben úgy 4-5 teafilterhez 6-7 evőkanál cukor és úgy 3 citrom leve tartozott, mindezt 1,5-2 liter vízben. De hát ugye minél sűrűbb, annál jobb. Azt a teát szerintem illett volna elnevezni, meg beszélni is hozzá, mert külön személyisége volt. (Én egy idő után nem mertem inni belőle, annyira ütött.)

El is meséltem Kolléganőnek az esetet, azzal megfűszerezve, hogy ezt a típusú frissítő italt a mindenféle jegestea márkák után ExtraMárc-nak kereszteltem anno, mivel fogalmam sem volt arról, mi az a márc, csak azt tudtam róla, hogy édes. Kolléganő mosolygott anekdotámhoz, ahogy illik, és ahogy csak ő tud, én pedig azt hittem, ezzel le van tudva az önálló entitásként létező tea emléke.

Erre megérkezem a nagyszülői házba, elmesélem édes- és nagyanyámnak, mi sejlett fel bennem a minap, mire valamelyikük:

- Hát nem emlékszel, hogy annak Blanka Flor leggyógyabbik teája volt a neve?

Azt hittem, hanyatt vágom magam. Ti. nagyanyám nézett akkoriban valami sorozatot, amiben a fent említett név valami bolond nőszemélyt takart, nagyapámat pedig olyannyira lekötötte ez a műsor, hogy erre az egy névre emlékezett belőle, és - hogy megtalálja a közös hangot nagyanyámmal - ezen a fedőnéven mutatta be teakülönlegességét.

Nem volt az a tipikus, "jóságos télapó"-jellegű nagyszülő... nagyon nem. Nehéz természete volt, és néha úgy érzem, az egész családból egyedül nekem maradtak pozitív emlékeim róla, és nekem sem csak azok. De amikor ilyesmik jutnak eszembe, valahogy annyira örülök, és jó rá visszagondolni. Arra, hogy volt egy nagyapám. Arra, hogy Ő volt a nagyapám.

Nightmare?

Álmomban a felesége voltam Valakinek, akinek a valóságban valaki más a felesége. Ez valami kedves megnyugvással töltött el, meg boldog voltam, ahogy azt illik, egy-két dolog mégsem stimmelt.

Harcos voltam, és az egész város rommá volt lőve meg bombázva, és folyamatos készenlétben kellett lennem, fegyverekkel, mindennel, trikóban és katonai naciban, porban, szélben, egy szinte porig rombolt városban.

A férjemmel nem volt lakásunk, ládákon meg kőrakásokon üldögéltünk, és talán nem is nagyon beszélgettünk, csak gondolkoztunk a jövőnkön, ami a holnapi napban ki is merült. Azért örültem Neki. Tényleg.

A legjobb barátnőm (szintén "katona") viszont rákos volt, és bár nem látszott rajta, tudtam, hogy nagyon gyenge, és hogy csak napjai vannak hátra. Konkrétan jövő csütörtök volt a dátum, amíg életben tudott maradni. Mindent ahhoz a naphoz viszonyítottunk, és némi reménysugár azért látszott, hogy ha azt túléli, akkor talán minden rendben lesz vele...

De emiatt kb. tettem a férjemre, nem érdekelt, hogy hol van, merre és mit csinál, mert úgy éreztem, hogy a városon kívül még a halálos beteg barátnőmet is meg kell védenem, és vele kell lennem az utolsó napjaiban...

Közben belül tudtam, hogy már évek óta vártam arra, hogy ez az ember legyen a férjem... erre megtörtént, és nem érdekel. Másvalaki fontosabb volt.