Munkahelyi "megpróbáltatásaim" (fizikailag számomra sokkal megterhelőbb, mint mentálisan, és ez elég jól esik) közepette feltört egy emlék nem is olyan régről...
A képet az idézte fel, hogy fél liter tejes kávét sikerült véletlenül úgy elkészítenem, hogy fogyasztás után frankón ragadjon tőle a száj. Nemcsak az enyém, a Kolléganőé is (mert jószívűen megkínáltam, és ő még mindig lelkesen megkóstolja mindenféle "alkotásomat" - mondanám, hogy nem ismer eléggé...).
Figyelemmel kísértem az arcjátékát, majd magam is ittam a csodából, és rá kellett jönnöm, hogy a vér ebben az esetben sem válik vízzé. Nagyapám ugyanis olyan teát főzött annak idején, amelyben úgy 4-5 teafilterhez 6-7 evőkanál cukor és úgy 3 citrom leve tartozott, mindezt 1,5-2 liter vízben. De hát ugye minél sűrűbb, annál jobb. Azt a teát szerintem illett volna elnevezni, meg beszélni is hozzá, mert külön személyisége volt. (Én egy idő után nem mertem inni belőle, annyira ütött.)
El is meséltem Kolléganőnek az esetet, azzal megfűszerezve, hogy ezt a típusú frissítő italt a mindenféle jegestea márkák után ExtraMárc-nak kereszteltem anno, mivel fogalmam sem volt arról, mi az a márc, csak azt tudtam róla, hogy édes. Kolléganő mosolygott anekdotámhoz, ahogy illik, és ahogy csak ő tud, én pedig azt hittem, ezzel le van tudva az önálló entitásként létező tea emléke.
Erre megérkezem a nagyszülői házba, elmesélem édes- és nagyanyámnak, mi sejlett fel bennem a minap, mire valamelyikük:
- Hát nem emlékszel, hogy annak Blanka Flor leggyógyabbik teája volt a neve?
Azt hittem, hanyatt vágom magam. Ti. nagyanyám nézett akkoriban valami sorozatot, amiben a fent említett név valami bolond nőszemélyt takart, nagyapámat pedig olyannyira lekötötte ez a műsor, hogy erre az egy névre emlékezett belőle, és - hogy megtalálja a közös hangot nagyanyámmal - ezen a fedőnéven mutatta be teakülönlegességét.
Nem volt az a tipikus, "jóságos télapó"-jellegű nagyszülő... nagyon nem. Nehéz természete volt, és néha úgy érzem, az egész családból egyedül nekem maradtak pozitív emlékeim róla, és nekem sem csak azok. De amikor ilyesmik jutnak eszembe, valahogy annyira örülök, és jó rá visszagondolni. Arra, hogy volt egy nagyapám. Arra, hogy Ő volt a nagyapám.
Az embernek muszáj felejteni és megbocsátani tanulni. Néha elképesztő belegondolni abba, hogy emberek mit képesek másoknak elnézni/elfelejteni/megbocsátani/elengedni...a halál óriási vízválasztó, és annál sokkal, jóval nagyobb a hatalma, mint ahogy azt általában gondoljuk. A halál által jóval tisztábban és igazabban látunk mindent...
VálaszTörlésawww :3
VálaszTörlés