Drágaságaim

Bizonyára kisszerű, de a lelkemnek egy-egy darabka boldogság...

Amikor megkérdeztem, a mentoráltam azt felelte, jól esik neki, hogy ennyit törődök vele. Nem viszem túlzásba, sokat segítek és jó, hogy vagyok.

A főnöknőm saját magához hívott el munkaügyi megbeszélésre. És telefonban "puszi"-val köszön el.

Az egyik órámon majd beszámolhatok a szakdolgozatom témájáról, terveiről, jelenlegi állásáról.

A konzulensem segítséget kért külföldi szakirodalom ügyében. És olyan kedves, meg segítőkész, (megkockáztatom, lelkiismeretes), amit sose hittem volna róla. Velem együtt beleássa magát a témába, noha egy része egyáltalán nem a szakterülete.

És a legvégére a legnagyobbat: hogy Babits Mihályról én jussak bárki eszébe is... olyan mélységesen megtisztelő, annak tükrében pedig még inkább, hogy milyen sokat jelent nekem Babits... és az, akinek én jutottam eszébe róla.

Mérsékelt sunshine és happiness

Annyi minden történik, és van képem örülni. Még vigyorogni is. Mert galádul munkamániás vagyok...
Ma Kölcsey meg Kazinczy volt terítéken, és rögtön az jutott eszembe, hogy egyszer, ha nagy leszek, majd...

... mi is olyanok leszünk, mint "az a részeges strici Szemere" meg a "szarrágó Kölcsey", akiket szerelmetes barátság kötött össze, noha tűz és víz voltak.

És mi is olyan baráti jóindulattal kritizáljuk majd szét egymás fejét, mint ők tették... ahogy Szemere soha nem készült el semmivel időben, és ahogy Kölcsey egy évre elvonult szatmári birtokára, és még az udvarra se tette ki a lábát. És majd jól megmondjuk a tutit, haha!

Lehet találgatni, melyikük leszek én. :):):)

Vau...

Cowardly-nak idegbaj késleltetésére

Ma ismételten lelátogattunk a Duna partjára - mert az jó dolog -, és szerencsére megint kongott az ürességtől, ami számomra is elviselhető közelségbe helyezte a vízparti láblógatás fogalmát.

(Még nagyszerűbb lett volna, ha mondjuk nem fáj a fejem, de ez igazán mellékes.)

A néptelenség közepette azért akadt látni-, illetve blognivaló. Ugyanis megérkezett egy négyfős család (apuka, kislány, kisfiú, tacskó), akik azt játszották - szerintem legalábbis tuti játszottak, ha nem, akkor no comment - , hogy nem tudják rátenni a tacskóra a pórázt, így az mindig elszalad, és emiatt valakinek utána kell futnia. Mondanom sem kell, hogy a kutya volt a legjobb arc a családban, mert mindig megvárta, míg az "ügyeletes gyepmester" odaér hozzá, már-már eléri a nyakát, akkor viszont kilőtte magát, és meg sem állt a következő kifulladásig.

Számomra ez igen mulatságos volt, főleg mikor már apuka rohangált a kutya után, a gyerekekről meg leesett a papucs - ekkor megfordult a fejemben, hogy komolyan bénáznak.

A java viszont még hátra volt, az állat ugyanis meglátott bennünket, és arcán tündéri boldogsággal berobbant a plédünkre, kellemesen homokos lábaival egyetemben. Apuka persze nem volt rest, utánairamodott, és számtalan bocsánatkérés közepette elfogta a tacskót, rátette a pórázt, és indultak is tovább.

Ámde diszkrét 200 méter után a kislány kitalálta, hogy:

"A Morzsa annyira szófogadó, már biztos el lehet engedni."

Amit meg is tettek, így a kutya megindult vissza a plédünkre, nyomában a kisfiú, a kislány és apuka. Természetesen, a tacsi rajt-cél győzelmet aratott, és ismét rávágódott a plédre, alig néhány másodperccel később pedig egy 6-7 év körüli kisfiú is követte, és bájosan elhasalt mellettünk.

Szerencsére a kislány és apuka nem vették ennyire komolyan a helyzetet, így ők nem vetődtek se a kutyára, se ránk.

Miután ismét bocsánat kértek és eltávolodtak, kollektív röhögés tört ki - náluk és nálunk is.