Ambi(val)ent

Talán. Most tartok ott, hogy a múlt évem elejét feldolgoztam.
Miközben kívülről és kifelé sose voltam még hatékonyabb és sikeresebb. Számok, teljesítmények. Nem tudok örülni. Mindig csak azt látom, amit másképp kellene csinálni, miközben olyan illatok laknak az orromban, amiknek sose lett volna szabad odaköltözni.
Csak nézünk egymásra, és közben nem tudom eldönteni, hogy a te szemedben fáj valami, vagy az enyém fáj tőled. És azt se tudom, hogy ettől vagyunk igazán felnőttek. Hogy nem beszélünk semmiről, amiről kellene.
És kibaszottul nem tudom eldönteni, hogy volt-e valaha valami, vagy csak én szenvedtem bele magam már megint, és azt se tudom, hogy ez most mi. Egyszerűen nem vagyok már érdekes és soha nem is voltam, vagy kerülsz engem valamiért.
Miért nem lehet megérteni, hogy csak időre van szükségem, hogy megszokjam a jelenlétedet, hogy ne haljak bele az első pillanatban, amikor meglátlak, hogy nem vagyok neked az igazi. Miért nem beszélsz hozzám, hogy hozzá tudjak szokni, hogy beszélnem kell veled akkor is, ha nem lehet köztünk semmi. És miért nem lehet köztünk minden, ami nem bűn?