A piece of a neverhappened future

Karácsony volt. Az első karácsonyuk.

A lakásban mindenütt dobozok. Tűhegynyi lyuk a belváros szívében, sötét, homályos kis odú. Télen úgyse feltűnő. Az egykori kályhacső kivezetőnyílása ablakot nyit a világra. Nem probléma, betömték papírral. A bejárati ajtó alatt ujjnyi rés; Zsüli mindig is szerette a huzatfogó jószágokat, majd varr egyet. A falak frissen festve: Zsüli nagyapja és René közös munkája. Függöny még nincs. Felrakva. De hát mindkettőnek tériszonya van. A férfinak inkább. Keríteni kell egy létrát, legalább hétfokosat.

Mindenütt dobozok. A szoba egyik végében hatalmas matrac, a másikban könyvespolc. Ezek már üzemelnek. A fal mellett íróasztal, rajta két laptop.

Hát mi se vagyunk egészen normálisak.

Sebaj, a szoba közepén alacsony faasztalka, rajta egy csomag szaloncukor. Zselés az aluljáróból, az ázsiai lánytól. Fenyő nincs, nem is lesz, miattuk nem vágnak ki eggyel többet. Műfenyőt se. Gyertyából viszont bőven akad, az asztalon és a padlón is egy-egy százas csomag.

Kedves kis félhomály dereng, mire hazaérnek. Először Zsüli lép be, három szatyorral és egy hátizsákkal. René mögötte gitárral és további táskákkal. Gyorsan kell cselekedni. Szatyrok le, kabát, kesztyű le, a cipőre már nincs idő, a férfi eltűnik a szebb napokat is látott fürdőben.

Zsüli nyugalmat színlelve pakolászik a konyhában – ami az előszoba. Mikor végez, betesz valami karácsonyi zenét Youtube-ról. René ekkor támolyog elő.

- A fene se gondolta, hogy ebben a mogyorókrémes szaloncukorban mogyoró is van...

- … meg azt se, hogy ilyen durván reagálsz rá. Jó, hogy nem a metrón jött rád. Bár volt nálam nejlonzacsi.

- Boldog karácsonyt.

...

Déclaration

... így karácsony előtt őrület van kint is, bent is.

Egyesek nem találják a helyüket, mások se, de azt hiszik, ha leszögeznek valamit, attól majd jobban fog működni. Meg kell súgnom: a betonelemekből összetákolt panelházak falának csak a felszínébe megy be a szög. Bármilyen mélyebb gondolathoz, egy szárítókötél felszereléséhez, egy polc rögzítéséhez fúróra van szükség. Azt hiszem, ütve. Bár nem vagyok kifejezetten kompetens. A lényeg, hogy a szög bizony elgörbül, ha túl sokat erőlködünk vele.

Tavaly ilyenkor a Mikulással kavartam. Idén meg nem volt Mikulás. De azért tudja, hogy jó voltam. Még ha nem is.

A szárítókötelem tartja magát, pedig csak felszíni beverés történt. Majd nem terhelem meg a legsúlyosabb álmaimmal. Azok amúgy is nehezen száradnak. Centrifugázni is csak 600-on lehet őket.

Piros kötél. Maradt belőle egy következő lakásra való.

Sehol nem találok szaloncukrot.

Pacemakeres Hercegkisasszony

Olyan jól működik ez a kis doboz itt, komolyan mondom, szabadon lehet ki-bekapcsolni.
Aztán néha belenézek, hajaj, mi van ott! A porcica a legenyhébb kifejezés rá.

Jó dolog a málnás joghurt

az őszinteség annál is jobb.

szívátültetés után
Julis színűre festett körmökkel
félig
Let it be

soha semmi nem lesz
olyan mint rég
nem is kell
semmi
minden csak
lehet

Anyai jótanács II.

Amélie Lanterne, te nem Renétől félsz, és nem is a Sabbattól. Egyszerűen csak képtelen vagy beletörődni, hogy élőhalottként is megvannak azok az érzéseid, amikkel már halandóként sem tudtál mit kezdeni.
És felteszem, most, hogy mindezt a szemedbe vágtam, sokkal jobban érzed magad.

"Megvívtuk a csatát...

...már ezerszer,
El is vesztettem már nem egyszer"

Mindig szólt belül a zene.

Ahogy gyönyörködött a valóban kanyarodó körútban, buszokkal, villamosokkal - tagadhatatlanul emberekkel; amilyen zöld az egész és eleven, almás müzliszelettel a múzeumlépcsőkön - ez az egész olyan szürreálisan idilli - mondjuk ki: nyálas - volt, hogy saját művészieskedő attitűdjétől egymás után többször is cukorbeteg lett.

Annyira szép volt.

Valami prózát írni, vetvén egy-egy keresetlen pillantást Arany János hátára - maradjunk szalonképesek - , miközben visszafordíthatatlanul elfogy a csoki.

Arany János - F.-nek föltűnt, hogy a János név milyen gyakori. Látott vagy kettőt. És ha úgy igazán figyelt rám, akkor tudott még egyről. Csak azt nem, hogy az is az. János. Nem arany.

Ebben a rohadt kertben valahogy mindig idilli. Nem is számít, kivel, talán bárkit idecipelhetnék, hogy beleszeressek. 

A FENT JÓ, a LENT ROSSZ, de sosem maradhatsz ugyanott. Ha följutöttál, vagy elindulsz lefelé, vagy mész tovább. Stabilitás nincs. Állandóság nem létezik. Ne keresd hát!

anyai szeretettel írott gondolatfolyam Amélie Lanterne részére 
JB-től

Megörülni valakinek...

Azt hiszem magamról, hogy nagyvonalú vagyok.
Mert úgy válunk el, hogy fontosak maradunk.
Valahol ez is egy kis halál.
"Nagyon beteg vagyok... Ne átkozzon engem senki édesanyja..."
Mert számít. Mert nem elvárások és normák számítanak, csak te meg én. Hogy rendben legyünk, nyugodt lecsendesülve.

"Amikor látod, hogy sírok és fáj nagyon
Ne hidd el, én nem akarom
Ha mosolyt hozok a könnyek helyett
Így maradjak meg neked"

Déja...

Várni, hogy leálljon a mosógép, amit végre sikerült elindítani.
Megtalálni egy képet, amit álmomban már sokkal előbb láttam.
Akkor is hányingerben lenni, ha eszek, és akkor is, ha nem.
Készülni a hétvégére, nagy dumálásokra, hülyülésre, munkaitalra.
Keresni egy sötét sarkot, ott egyedül valami unplugged koncertet hallgatni.
Keresni a helyemet, miközben pontosan tudom, hogy hol van, de ott nem lehet.
Megpihenni máshol, görcsben jól érezni magam.
Szélsőségekben létezni.
Mosolyogni valakire, aki előző nap vágott pofán.
Megörülni valakinek, mint a kiskutya, pedig előző nap vágott pofán.
Elhitetni mindenkivel és magammal is, hogy mártír vagyok, és ez így van jól.
Két napos rántott trappista. Másfél hetes zokni.

Kérdésem volna

...pálinkát mérnek-e már?

Tudom, hogy nem kell rendszert keresni, nincsenek, nem is lehetnek elvárások. És valamikor, talán félig tudattalanul, de akkor is: én ezt az egészet vállaltam.
Amikor rinyálok, mindig "lelkifurdim" lesz tőle. Akkor minek rinyálok? Attól se lesz jobb.

Még mindig szörnyen furákat álmodok. Pár napja könyvet olvastam és jegyzeteltem (cím, szerző pontosan megvan, kár, hogy a tartalomra nem emlékszem), ami még a krónikus időhiány diagnosztizálása után is ijesztő. Ébren nem olvasok eleget?
A másik típusú álom meg olyan, mint amikor Ottliknál a halottakról van szó. Legalább álmomban volt.

Nofene

Egy elbaszott éjszaka és hajnal után/közben megbeszélni, hogy minden, még az öntudatlan nyögések is az interakcióról szólnak, meg a személyközi viszonyok bonyolításáról... hát... ha nem lennénk szakmabeliek, meglepődnék. Komolyan.

Édesanyámhogyhalátna

Mindig minden az én hibám. Pont.
Mert az sose baj, ha nem értjük egymást, ott kezdődik a gond, ha elfogadni se akarsz. Senki mást.
És igen, ha valakinek igaza van, csak a kicsi szája jár... de attól, hogy történetesen épp tökéletesen igaza van, még lehet épületes barom.
Bár talán már az is eredmény, hogy 120/80-ra fölcsúszott a vérnyomásom.
Ennek látszólag semmi értelme. És látatlanba se.

Különfélék

Nem
tudjuk
elfogadni
hogy már nem vagyunk egyformák

Nem vagy már 180
én meg sose (voltam) bűntelen

Összementél
és rám is nagy a kabát

De a bilincs szorít
a börtön a testem

Nem köréd zárul, nem téged tart
Hibátlanul másra fonódik bennem

...

Azt hiszem, csak bennem volt
amikor meggyújtasz egy rohadt gyertyát
- másképp világít
ég a fürdőszobában és a vízben
de az ágyad köré nem ér el a fény
Már nem tudom, mikor viccelek
Itt és most nem azért fáj, mert korábban
hanem hogy emlékezzek
hanem mert emlékezni fogok
Mi az, hogy rímkényszer?

"Véresre b***nám"

Köztudottan nem vagyok normális, sőt, ahogy bizonyos információk eljutnak hozzám, az sem nevezhető normálisnak. De ha már egyszer eljutott, hát kezdeni kell vele valamit - és magammal is.
A cím egy nagyon kedves ismerősöm szakmai értékelése akart lenni... Persze, nem várható el mindenkitől, hogy tisztában legyen az illető emberi és szakmai nagyságával...

E-art-h

Nemrég - lehet, hogy már írtam is róla - megtudtam, hogy a szomszéd, aki már évek óta halott, anno (mikor én még kislány voltam) lejárkált a másodikról ide, az ajtónk elé, és hallgatta, ahogy énekelek. Szerinte szép volt. És ez csak most, jóval a halála után derült ki egy másik szomszédtól...
Juliet fest. Én meg írok. És álmomban sokszor Lillian vagyok.

A szomszéd néni néha szintén hallgatózott - mikor még csellóztam itthon. Ezt közvetlenül tőle tudtam meg.

?

Mostanában látszólag teljesen normális álmokból riadok föl úgy, mintha legalábbis széjjeldaraboltam volna valakit. A legfrissebb gyöngyszem:

Álmomban a Rákóczi Ferenc utcán haladtam végig, a fő út felé. Egyszer csak szembe jött velem egy fehér kismacska, vörös és fekete foltokkal. Nagyon szimpatikus volt, ezért arra gondoltam, hazaviszem, de ekkor megláttam a sérvet a hasán, és ez komolyan elgondolkodtatott, hogy így is vigyem-e (mi lesz, ha már akkor kifordul a fél hasürege, amikor fölemelem? mi lesz ha megölöm vele? - pedig pici volt a sérv), de végül úgy döntöttem, hogy majd vigyázok rá, meg elviszem állatorvoshoz stb., csak előbb érjünk haza. Fölemeltem, mint valami porcelánfigurát, és elindultunk. Amint befordultunk a sarkon, odarohant hozzánk egy sokkal kisebb, de gyönyörű fekete-szürke kiscica, akihez természetesen le kellett guggolnom. Miközben megnézegettem, egy percig azon gondolkoztam, melyiket vigyem haza, talán jobb lenne inkább a kicsit, aki ugyan szintén nem biztos, hogy életben marad, de legalább fekete (nesze neked diszkrimináció...). De arra jutottam, hogy ez hülyeség, ha egynek van hely, akkor kettőnek is. Fölvettem mindkettőt, és mentünk tovább.

Alig léptem kettőt, megjelent egy irgalmatlanul csúnya, sovány, megtört tekintetű anyamacska. Rám nézett. Én pedig teljesen természetesen megkérdeztem tőle, hogy az ő cicája-e ez a kettő. A macska nem válaszolt, csak lefeküdt a betonra, én meg leraktam a két - amúgy eltérő életkorú - kismacskát, azok meg rávetették magukat és elkezdtek... szopni.

Én meg fölébredtem sírós fejjel, hogy ez tényleg szívás...

On a borderline

Amélie valóban az a személyiségrész, akinek hatalmas szíve van, ebből kifolyólag sokan elférnek benne... vicceltem. Tény, hogy áldja az eget és szeret mindenkit (noha egyeseket jobban), de elég könnyen befolyásolható... vagy inkább csak alkalmazkodik? Nem tudom. Sokszor úgy keresi önmagát, hogy bizonyos mértékig odahajlik másokhoz, miközben folyamatos önmonitorozással állapítja meg, tetszik-e neki, akivé ettől vált, avagy sem. Azt figyeli, milyen érzés tükörbe néznie.

Nem a viktoriánus erkölcsök híve - akkor már rég levethette volna magát valahonnan - , hanem a túlélésé. Nem feltétlen fizikailag, inkább tükör szempontjából. Megtanulta, hogy ha legszívesebben leköpné, azt aki visszabámul rá, akkor se fordítsa el a fejét: nézze meg jó alaposan, ne féljen, ne meneküljön, hanem induljon tovább. Viselje, amivé lett, és legyen jobbá, ha tud. Ha nem, akkor pedig ne marjon újra meg újra a saját húsába, küzdjön inkább, harcoljon és keressen, hogy megtalálhassa azt, akihez önmagaként hajlik.

Mit jelent ez?

Fenn a kadt

kívánod

kínálod

megérzed

nem látod

megérett

temérdek

tömény lett

kísérlet

nem érted

nem bánod

sajnálod

magadat

nem látod

bele

keresed

kínálod

leméred

megrágod

megérted

remélted

nem mindegy

nem kérted

nem bánod

kaptad

hát használtad

leveted

megevett

kidobott

berepedt

kiapadt

megesett

törvényén

fennakadt

Csak egy cetli

"Dühöm csak jelentéktelen
Legyek dünnyögésére
robban; a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
Minden reményem Benned él
halálomnál véglegesebben"

Egy darab papíron találtam a holmim között, a kézírás nem az enyém.

Csokitorta

Tudom, hogy kisszerű, görcsös, rugalmatlan, és valószínűleg igazam sincs, de nem érdekel.
Nem érdekel, mi az igazság vagy kinek van igaza.
Ha a szövetségesem vagy, mellettem állj.
(Lillian)

Kétsoros +1(?)

Távolságok nőttek közénk
és bemászott a csöndbe egy fal

(pedig) sose voltunk igazán

Strange World...

... people talk and tell only lies

Furcsa dolgok ezek mostanában.

Azt hiszem, hogy van időm blogolni. Meg azt is, hogy annyira nem vagyok szuperjól.

Vannak dolgok, amik egy életben csak egyszer történhetnek meg, mégis idepofátlankodok vinnyogni... pedig számtalan olyan pillanatot tudhatok az emlékeim között, amiktől mindig elfog valami boldog szívremegés. Ajándékok.

Aztán elmegyek a nagyanyámhoz, akiről lassan már gondolkodni se szeretek, annyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem nekem kell megoldani. Igen, persze. Csakhogy ez nem így működik. Annyiszor, de annyiszor nem nekem kellett volna ott lennem, ahol voltam, nem nekem kellett volna hallanom azokat a szavakat, amiket hallottam, de én voltam, és igyekeztem méltón viselni mindent, ami történt. És most sem tudom és nem is szeretném rávágni az ajtót, föltenni rá a címkét "nem a te feladatod". Mindegy, hogy kié, ha bármit tudnék tenni, azonnal megtenném...
... amikor kiderül, hogy a kakaós muffin igazából diós, de én valamiért kókuszosnak érzem, és tulképpen a muffin nem is más, mint a hunniában bögrés-ként emlegetett örökbecsű alkotás... mikor ilyen érdekes finomságok történnek, akkor kicsikét úgy érzem, majd főzök én magamra. Sőt, másra is, ha elfogadja. Nekem nem a muffinízű, mexikói zöldségkeverékes törődés hiányzik. Hanem, hogy beszélgessünk, hogy elfogadjuk egymást, hogy legyünk őszinték és tudjunk segíteni egymáson, de legalább magunkon. (Igen, ezt valamelyik Danielle Steel-könyvből szedtem, persze!) Aztán majd lesz valami. Próbálom túltenni magam, hogy a családom nagyobbik része azon felül, hogy nem tudja, mi a bánatos istennyilával foglalkozom az életem 80%-ában, nem is különösebben vágyik ennek mélyére (magasára?) látni. Bevallom, nem verem a nyálamat 24/7, hogy majd besz*rok, annyit kell tanulnom és/vagy dolgoznom, szóval az én hibám is egy kicsit, mivel nem különösebben reprezentálom mindennapjaim szükségszerű nehézségeit. De attól még vannak, és nem épp a konyhában csúcsosodnak ki. Baromira boldog lennék, ha pl lenne időm főzni magamra, napi szinten mondjuk. Meg annak, ha a "van időm" nem azt jelentené, hogy akkor egy rakás más dologra nincs. Ha néha esetleg eljutnék odáig, hogy este 9-nél korábban is föl tudok porszívózni (igen, szereztem porszívót, faja vagyok, nem?). De ez messzire vezet. A lényeg, hogy nem kell különösebben abajgatni, majd szólok, ha kell. Úgyis kell majd...
Amúgy attól lennék boldog, ha kb rendben lennének a dolgok, mikor hazaérek (a messzi haza). Ha nem kapnék időnként gyomorgörcsöt attól, amin nem különösebben tudok változtatni. Szóval nem kérek muffint, köszönöm.

Közben egy rakás pozitívum történik itt, amit nem tudok úgy leírni, ahogy kéne, talán nem is lehet. De valahol egész boldog vagyok. Csak olyan kevés, ami stabil. Persze... azoknak kell örülni. És a nemstabilaknak is. Mert azok is vannak. Juliet azt mondta tegnap: "Olyan akarok lenni neked, mint a Hold az égnek. Mindig ott van, és mindig másképp. Akkor is, ha nem akarsz róla tudomást venni, akkor is, ha épp nem látod. De mindig ott van az égen, elválaszthatatlanul."
(Juliet is Danielle Steel-stílusú regényeket írt, mielőtt nyugdíjba vonult, említettem már?)

... magad is keresni kezded

A sofőr szeme olyan volt, mint a többhetes döglött heringé, Amélie pedig azon gondolkodott, vajon tényleg borostás-e (na nem ő, hanem a sofőr), és tényleg úgy néz-e ki, mint azok a rosszfiúk, akiknek mindig le van törve a foga, repedezett a körme, szóval, akiket még a rajzfilmekben is különösen visszataszítóan ábrázolnak belső értékeik felszíni reprezentációjaként.

Valami nagyon vékony, szinte áttetsző, mégis áthatolhatatlan hártyát érzett önmaga és a világ között, talán csak mert álmos volt. (Annak ellenére, hogy az elmúlt két napból több mint húsz órát alvással töltött.) Sokat töprengett az önidentifikálás problémáján mostanában, de akárhogy erőlködött is, mindig csak olyasféle végkövetkeztetések láttak benne napvilágot, mint hogy a tömegközlekedés mindjárt szétesik alatta, vagy hogy megesik néha az ember lányával, hogy egyszerre három. Nem személyiség vagy entitás. Valami. És a három valami közül Amélie tudta magáról, hogy bármilyen távol legyen is a körülötte matató világtól, még mindig ő áll a legközelebb valami emberihez... És mikor a kettős mérce pengeéles határvonalán találta magát, nagyon is megrémült attól, hogy az Embert megtartani mennyivel több fájdalommal és ostobasággal jár... és ő ennek ellenére mégis olyan kitartóan és esztelenül ragaszkodik hozzá.

My god...

Kérlek szépen, hogy soha ne hányjak senki szemére semmit, amivel megbántott. Hogy sose gondolkozzak azon, "mi lett volna, ha...". Hogy ahogy eddig csináltam, folytathassam ezután is úgy.

Hinnye no

Ezt egy nyelvjárási beszélő ex-munkatársamtól hallottam, és most valahogy so true.
Van egy enyhe hányásom ettől az életnek nevezett balfaszkodástól. Attól, amit mások művelnek velem, amit én művelek másoktól. Katasztrófa.
Hol van az megírva kéremszépen, hogy a szeretet = agyonfűszerezett töltött káposzta, törődés = dugás, aggódás = pofájábamászokamásiknak? Én vagyok a legkiábrándítóbb mind közül. Mert hazudozok. Azt mondom, hogy nem baj, meg hogy ez jó. Lófaszt. Egy dolog lenne most jó: elhúzni a retekbe teljesen egyedül, és ott maradni egy hétig. Tiszta Gion Nándor-koncepció. Minden erőddel szabadulni vágysz valahonnan, de igazából nem tudsz meglenni nélküle. Azért kipróbálnám egyszer, hátha mégis megy. De ha egyedül is elvagyok, akkor egy elcseszett gép vagyok csak, automata, semmi több.
C'est la vie...