Hello, I love you

Kicsi Amélie,
lassan hát fel kell nőnöd. Meg kell tanulnod végre, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Semmit nem hozhatsz vissza, ami elmúlt, senkit nem hívhatsz vissza, aki elment.
Ragaszkodhatsz, kapaszkodhatsz, szeretheted, még azt is, ahogy fáj a távolodás, de nem játszhatod a tudatlant. Pontosan tudod, kik, hol, mennyit (nem) kérnek belőled, pontosan érzed a határokat. Magadét és másokét is.
Fúrd a fejedet a plüssállatod bundájába, énekelj bele egy dalt a szomorúságról, aztán kelj fel, indulj utadra... van sajátod.

Újabb anyai jótanácsok Juliet tollából

YOU made my day

Friss kávéra ébredni egy olyan reggelen, amikor mindenki tehet egy szívességet...

Cicás bögrébe kapni a második kávét attól, akivel durciból pont nem akarok szóba állni...

Elröhögni a napi nyomort, még azt is, hogy épp annak nyomorgok, akinek, arról, amiről...
Eszeveszetten rollerezni egyszál pulóverben...

Megpillantani a lesifotóst, aki nagyokat vigyorog, hogy jól kiteszi majd fészbukra...

Hobótól meg Morrisontól rájönni, hogy én is lehetek szabad...

Szeretlek benneteket. Köszönöm, hogy benne vagyunk egymás életében. Mindegy, hogyan. Valahogy mégis jól.

Mikor ér véget a "soha többé"?

Amikor kilenc órányi álldogálás után úgy döntött, mégis gyalog megy haza, egy kicsit utálta magát. A szentimentális hülyeségeiért, a töretlen optimizmusáért, de leginkább amiatt, hogy ő is ugyanúgy, nap nap után megéhezik, mint bárki más. A táplálékot pedig elő kell teremteni. És kilenc munkával töltött óra után mindenki hajlamos(abb) a túlkapásokra...

Kemény fa ide vagy oda, méltóságteljesen slattyogott a járdán. Beért a térre, nagyobb részét még a maga mögött hagyott nap legemlékezetesebb keresetlen pillanatai tették ki, de egyszer csak idült vigyor ült ki az arcára. Ahogy odasodródott a vasárnapi művészpiac lelkes árusai közé, tudta, mindennél biztosabban tudta, hogy itthon van. Ebben a városban. Kilenc óra után is, hulla fáradtan. Vasárnap délután.

Akkor is, amikor újra találkozott a kedvenc női utcazenészével, aki - mint mindig - felismerhetetlen dallamot pengetett a gitárján. Akkor is, mikor megkérdezte a frissen kirakott kiskutyaként üldögélő fiút, hogy elfogad-e egy sajtos kiflit. Pedig fájt neki, mert meg akarta menteni őket. Mindegyiket.

Mégis itt volt otthon, ahol vasárnap sem áll meg az élet, nem lesz jobb, se rosszabb, nem mutatja más arcát. Itt, ahol maga is minden nap rádöbben, milyen vékony jégen ugrál és mennyire szerencsés. Ebben a mocskos, folyton zakatoló városban Amélie Lanterne végre hazaért.

Mostanában sokat töprengett azon, hány embernek mondta, hogy soha többé nem akarja látni. És hánynak nem mondta, miközben teljes szívéből hitt benne, hogy így lesz. Eszébe jutott, vajon mikor ér véget a "soha többé"? Mikor ér véget neki és mikor másnak?

A Más-t már jól ismerte, bármelyikről legyen is szó, és szinte biztosra vette, hogy nála a soha egyenlő a "most nincs kedvem"-mel vagy a "most nincs időm rád"-dal. Esetleg a "nem érdekel már az agymenésed"-del. De hogy ő, Amélie, mikor ér a soha végére... Nem tudta megválaszolni, mikor jobban magát: ha a soha valóban nem érne véget vagy ha minél hamarabb elmúlna már. Az egyik következetlen, a  másik... az is.

Finn

Találkoztam egy csapat finnel. Teljesen természetesen elkezdtek hozzám finnül beszélni, mire közöltem velük (persze finnül), hogy én nem igazán beszélek finnül. Erre az egyikük elnevette magát, azt mondta - még mindig finnül, hogy ez azért elég jó volt, én meg szabadkoztam finnül, hogy nem is. Átváltottam angolra, de akkor már nem volt visszaút: zúdult rám a finn-szó-áradat. És nem értettem. TÉNYLEG. De azért félredobogott a szívem. Még jóval azután is, hogy elmentek.

Move again

Hölgyeim, állandó minőségünkké vált a költözés. Minél öregebbek leszünk, én személy szerint annál jobban utálom. Akkor is, ha jó lesz. Mert változás, rekonfigurálódás stb. stb. Persze lehet, hogy csak takarítani nincs kedvem.

Vannak félelmeim. Akkor is, ha jó lesz.

Ezek a döntések nem arról szólnak, hogy a jövőnkre gondoljuk. Persze gondolni lehet rá. Mást most nem igen.

Most nem azok hiányoznak, akik valahol messze járnak, hanem az hiányzik, hogy velük legyek. Én hiányzom onnan, nem ők innen.

Elindulok most valamerre, és a szívem szakad meg azért a rakás szarért, ami legalább kiszámítható volt. Megint új problémákkal találkozni, megoldani vagy nem, hagyni, hogy elmenjen... Öregszünk.

Az a baj, hogy már megint nincs meg a helyünk a világban. Kényelmes volt ezt a helyzetet okolni érte, de rájönni, hogy nem azon múlik, mire látunk rá az ablakból... hát...

--- --- ---

Jó lesz ez. Talán végre lesz egy pont, amihez viszonyíthatom magam, egy hely, amit otthonnak nevezhetünk.

Izgulás van, de lehet, hogy csak másnaposság.

Bleh...

Lakik felénk két hattyú, János és Tamás.

Tamás majdnem belefagyott egy jégtáblába, legalábbis sokáig nem mozdult. Megszólítottam, nem reagált. Közelebb hajoltam hozzá, meg se mozdult. Dobtam mellé egy hógolyót (ami talán már zaklatásnak is magyarázható, de tudnom kellett, odafagyott-e), nem érdekelte. Messziről nekifutottam felemelt karokkal, hátha erre méltóztatik arrébb mászni, ha egyáltalán képes rá. Mérhetetlen felháborodással felemelkedett a helyéről, sziszegett kettőt, aztán elfordult. Molesztáltam egy hattyút...

A derekam és a lelki világom kölcsönösen utalnak egymásra. Mindkettő beállt. Valami becsípődött és baromira fáj, de fogalmam sincs, mitől lenne jobb, ezért fájdalomcsillapító és izomlazító társaságában inkább alszom 20 órát, hátha utána másképp látom az egészet.

Fölébredek, dalok jutnak eszembe, meg morális kérdések, de pofátlanság lenne még ugyanennyit aludni rá. Legalább tél van.

Ambi(val)ent

Talán. Most tartok ott, hogy a múlt évem elejét feldolgoztam.
Miközben kívülről és kifelé sose voltam még hatékonyabb és sikeresebb. Számok, teljesítmények. Nem tudok örülni. Mindig csak azt látom, amit másképp kellene csinálni, miközben olyan illatok laknak az orromban, amiknek sose lett volna szabad odaköltözni.
Csak nézünk egymásra, és közben nem tudom eldönteni, hogy a te szemedben fáj valami, vagy az enyém fáj tőled. És azt se tudom, hogy ettől vagyunk igazán felnőttek. Hogy nem beszélünk semmiről, amiről kellene.
És kibaszottul nem tudom eldönteni, hogy volt-e valaha valami, vagy csak én szenvedtem bele magam már megint, és azt se tudom, hogy ez most mi. Egyszerűen nem vagyok már érdekes és soha nem is voltam, vagy kerülsz engem valamiért.
Miért nem lehet megérteni, hogy csak időre van szükségem, hogy megszokjam a jelenlétedet, hogy ne haljak bele az első pillanatban, amikor meglátlak, hogy nem vagyok neked az igazi. Miért nem beszélsz hozzám, hogy hozzá tudjak szokni, hogy beszélnem kell veled akkor is, ha nem lehet köztünk semmi. És miért nem lehet köztünk minden, ami nem bűn?

Breathe

Amikor annyi, monoton-tompán eltöltött hét után megint érzem, hogy van értelme... hogy volt miért...
Amikor végre otthon érzem magam...
Hogy nem tudom letörölni a vigyort az arcomról...
Látom, amiért idáig dolgoztam, rágtam fület, írtam levelet, mentem, akkor is, mikor senkit nem érdekelt, akkor is, mikor senki nem tarotta fontosnak.
Most működik valami. Született valami, ami érdekes, ami inspirál. Nem csak engem. Vitathatatlanül létezik valami, ami korábban nem. Amikor ennek a gyönyörűségébe csak egy egész kicsit bele tudok érezni, akkor tudom, hogy van értelme.
Hogy van értelmem.

Két levél meg egy beszélgetés. Ennyi a boldogság.

Fejbe-szívbe-gyomorba

Próbálom megszokni az arcodat. Nem megy.
Már reggel hányigerem van, amikor még elképzelésem sincs, milyen fantasztikus véletlen révén futunk össze teljesen spontán, hogy majd' szétesek belé... Mert hiába készülök. Vázlatpontokba szedem  a gondolataimat, a papír (még) nem szakad darabokra. De hiába figyelek a kezemre, akkor levegőt nem kapok, ha azt igen, hát a szememben van valami... vagy az arcomon... az orromon, de jellemzően nincs nálam zsebkendő.