Ambi(val)ent

Talán. Most tartok ott, hogy a múlt évem elejét feldolgoztam.
Miközben kívülről és kifelé sose voltam még hatékonyabb és sikeresebb. Számok, teljesítmények. Nem tudok örülni. Mindig csak azt látom, amit másképp kellene csinálni, miközben olyan illatok laknak az orromban, amiknek sose lett volna szabad odaköltözni.
Csak nézünk egymásra, és közben nem tudom eldönteni, hogy a te szemedben fáj valami, vagy az enyém fáj tőled. És azt se tudom, hogy ettől vagyunk igazán felnőttek. Hogy nem beszélünk semmiről, amiről kellene.
És kibaszottul nem tudom eldönteni, hogy volt-e valaha valami, vagy csak én szenvedtem bele magam már megint, és azt se tudom, hogy ez most mi. Egyszerűen nem vagyok már érdekes és soha nem is voltam, vagy kerülsz engem valamiért.
Miért nem lehet megérteni, hogy csak időre van szükségem, hogy megszokjam a jelenlétedet, hogy ne haljak bele az első pillanatban, amikor meglátlak, hogy nem vagyok neked az igazi. Miért nem beszélsz hozzám, hogy hozzá tudjak szokni, hogy beszélnem kell veled akkor is, ha nem lehet köztünk semmi. És miért nem lehet köztünk minden, ami nem bűn?

Breathe

Amikor annyi, monoton-tompán eltöltött hét után megint érzem, hogy van értelme... hogy volt miért...
Amikor végre otthon érzem magam...
Hogy nem tudom letörölni a vigyort az arcomról...
Látom, amiért idáig dolgoztam, rágtam fület, írtam levelet, mentem, akkor is, mikor senkit nem érdekelt, akkor is, mikor senki nem tarotta fontosnak.
Most működik valami. Született valami, ami érdekes, ami inspirál. Nem csak engem. Vitathatatlanül létezik valami, ami korábban nem. Amikor ennek a gyönyörűségébe csak egy egész kicsit bele tudok érezni, akkor tudom, hogy van értelme.
Hogy van értelmem.

Két levél meg egy beszélgetés. Ennyi a boldogság.

Fejbe-szívbe-gyomorba

Próbálom megszokni az arcodat. Nem megy.
Már reggel hányigerem van, amikor még elképzelésem sincs, milyen fantasztikus véletlen révén futunk össze teljesen spontán, hogy majd' szétesek belé... Mert hiába készülök. Vázlatpontokba szedem  a gondolataimat, a papír (még) nem szakad darabokra. De hiába figyelek a kezemre, akkor levegőt nem kapok, ha azt igen, hát a szememben van valami... vagy az arcomon... az orromon, de jellemzően nincs nálam zsebkendő.