We give this life to our Children

Dirgesingernek

Tizenhárom éves korom óra álmodom gyerekszületéssel. A legelső álmomban annyi idős voltam, mint akkor valójában, és bicikliztem hazafelé. Tudtam, hogy kb. három hónapos terhes lehetek, és nagyon nagy a gáz. Miközben tekertem a betonúton, azon gondolkoztam, mit tehetnék így hetedikesként, mit adhatnék egy gyereknek, ha még magamról se tudok gondoskodni. Ordított bennem a kilátástalanság és a kétségbeesés.

A következő álmomban a hatodik-hetedik hónapban járhattam. Piros póló feszült a nagy hasamon, a hajam kontyba volt tűzve, így álltam egy erdőben, és sütött rám a napfény. Boldog voltam. Ekkor valójában tizenöt-tizenhat éves lehettem.

Tizennyolc évesen álmodtam először, hogy szülök. Akkor még nem láttam a gyerekemet, csak álltam egy buszmegállóban és éreztem, hogy mozgolódik bennem, valaki sikít, aztán mentőt hívnak. Következő kép a kórházi ágyon, ahol egy idegesítő nő beszél hozzám, de kit érdekel, nekem épp gyerekem születik. Ekkor idáig álmodtam.

Az azutániban (egy évvel később) nagyon csúnya, sötét hajú, kék szemű kisfiam jött világra, koraszülött és beteg volt. Aggódtam érte. Azt sem lehetett tudni, életben marad-e, sem azt, hogy milyen sérülés érte. (Talán oxigénhiány.) Engem nem zavart, hogy esetleg lesz egy "hülye" vagy "nyomorék" gyerekem. Mások - rokonok - sipítoztak, onnan esett le, hogy valami gond van. Nagyon szerettem őt, és minél több időt akartam vele tölteni, mert valahogy úgy éreztem, az többet ér mindenféle kórházi kezelésnél. Így az állapota ellenére hazahoztam, és lefektettem az ágyamra. Nem mozgott. Annyira pici és törékeny volt, az arcát pedig fájdalom torzította el. Én pedig csak odabújtam mellé, és magamhoz szorítottam, és éreztem, hogy a kicsi testét elengedi a görcs, megnyugszik és lassan álomba merül. Aztán másnap lett, megérkezett a nagyanyám, és közölte, hogy nincs is ennek a gyereknek semmi baja. Tényleg jobban nézett ki addigra.

Tavaly egészséges kisfiam született - álmomban. Nagyon szép arca volt (sötét haj, kék szem), és iszonyatos sebességgel fejlődött. Testileg baba volt, de kb egy nap alatt megtanult folyékonyan beszélni és valami elég komoly dologról dumáltunk. És nem szólított anyának. Sehogy se szólított. Csak beszélgettünk. Mint két barát vagy ilyesmi. Nem is volt igazán érdekes, hogy én vagyok az anyja.

Mondd, miért nem írsz soha...

... vidám dalt?

Hát most írok, mert összességében hatékony és boldog néhány napot tudhatok magam mögött. Száradó ruhák ide vagy oda.

Pénteken melóból szinte azonnal szaladtam egy előzetesen punknak meghirdetett koncertre (amely programról kb aznap de. 10-kor szereztem tudomást), és egy szóval nem is tudnám jellemezni milyen volt. Poén. Felemelő. Szabad. Mosolygós. Hard. Az, hogy a zene nem volt punk, én meg úgy ugráltam rá, mint akit megvágott a 220 V, ez volt a vicces része. Meg az, hogy egy csomó "új" embert ismertem meg, és szinte minden archoz egy-egy régi sztorit tudtam kapcsolni.

Mosolygós az volt, ahogy a zenekar örült a tombolásnak, amit kemény 2 fővel karöltve lebonyolítottunk. Meg ahogy tigriskedtek a színpadon. És az is, hogy vasárnapig nem tudtam mozgatni a nyakamat.

Felemelő volt a találkozás és az elköszönés, hogy végre el tudtam köszönni.

A ráadást pedig az adta, hogy amikor másnap 5:30-kor megszólalt az ébresztőórám, meg voltam róla győződve, hogy A) egy régi barát B) a legjobb barátnőm C) egy tegnap este megismert arc hív telefonon, hogy nyomás bulizni. Mint egy őrült felugrottam az ágyból, és még a látásom se tisztult ki, már a telefonom után kutattam, miközben azt hajtogattam magamban "ne tedd le, ne tedd le", és el is csodálkoztam, milyen sokáig csörög. Aztán mégsem találtam meg, "letette", én pedig csak mikor előkotortam a táskám aljáról a telefont, akkor jöttem rá, hogy az valójában az ébresztőm...

Hétvége - alvás

Hétfő 5:30-kor kelés. Néha úgy érzem, két emberinek nevezhető ébredési időpont van az életemben. Az egyik a fentebb említett 5:30, a másik 8:00.

De legalább mindent elintéztem, amit kell, és már csomagolok javában. Illetve írom a Tóth Árpád tüdőbajáról szóló kiselőadásomat. Egész jó. Lesz. Remélem. Holnap viszont tényleg a pakolászásnak szentelem magam. Meg a listaírásnak.

Úgy örülök, hogy valamilyen formában még tudtam beszélgetni azokkal, akikkel szerettem volna, mielőtt indulok. Sokat jelent... remélem, nekik is tudtam belőle adni egy kicsit.

(Kár, hogy ekkora sablon ez, meg nyálas is, és már ezerszer elkoptatták az ilyen szavakat...)

Segítség!!!

Ez egy gonosz és kicsinyes poszt lesz, mert annyi szép dolog történt ma, mégis van arcom erről írni... de ha egyszer aljasul elcseszi az ostobaságaival...

Hazaérek reggel fél 10-kor. A lakás a feje tetején. Halmokban áll a mosatlan edény, ruha, stb. A padló szürkés árnyalatban játszik, helyenként fekete. A serpenyőmet nem tudja használni, most is odaégetett valami sz*rt, elmosni meg már nem volt képes.

Délután többek között azon gondolkoztam, milyen sorrendben mossak-főzzek-takarítsak, hogy a leglogikusabb legyen. Elkezdem a mosással. Hazaér. (Megj.: két hete kimosta az én cuccaimat is, amit én mint valami elb*szott anyuka, boldog mosollyal fogadtam, amiért végre megmozdította magát, és nem nekem kell. Nem az volt az első kérdésem, hogy hány fokon mosta ki a birkaszőrből kézzel kötött, amúgy gyapjú, pamut és selyem betétekkel tarkított pulóveremet - remélem, érzékletes voltam...Komolyan örültem neki. Azért sem ordítoztam, amiért volt pofája hozzányúlni a cuccaimhoz. Pedig a kutya nem kérte. Nem, én örültem, mert valószínűleg idióta vagyok. Megj. vége.) Kimosom két darab ruháját - mind a kettő fekete, nehogy befogja az ÉN galád bármim az Ő szuperkényes bármijét.

Hazaér. Mondom neki, beraktam két pulcsiját az enyémekhez, mert úgy lett tele a gép.

Reakció: Elsápad. Megdermed. Elhaló hangon kérdi: - Melyik kettő?

Én: - Egy fekete pulcsi meg valami csillogós fekete.

Ő: - De hát nem láttad, hogy azt harminc fokon lehet csak mosni, negyvenen nem?! És ki is centrifugázod?

Odalép a mosógéphez, megállítja, hisztérikusan kikotorja belőle a két ki*szott pulóverét. Szóbeli megnyilatkozás:

- Kiakasztom őket a szárítóra.

Én: - Nem csavarod ki?

Ő: - Nem, mert akkor kinyúlik.

Kérdés magamban: - Ha víztől csöpögősen kirakod a szájba vágott szárítókötélre, attól nem nyúlik ki?

Ehelyett hangosan: - Az én cuccaimat azért visszatennéd a mosásba?
Ő: - Így nem jó?

Én: - Nem, mert szerdán utazom, és így nem szárad meg semmi.

Csak egy példa... csak egy. Mindenre ilyen k*rva igényesek vagyunk, csak tudnám, akkor miért én nyalom föl állandóan a lakást?!

Mindjárt írok boldogabbat is.

Drágaságaim

Bizonyára kisszerű, de a lelkemnek egy-egy darabka boldogság...

Amikor megkérdeztem, a mentoráltam azt felelte, jól esik neki, hogy ennyit törődök vele. Nem viszem túlzásba, sokat segítek és jó, hogy vagyok.

A főnöknőm saját magához hívott el munkaügyi megbeszélésre. És telefonban "puszi"-val köszön el.

Az egyik órámon majd beszámolhatok a szakdolgozatom témájáról, terveiről, jelenlegi állásáról.

A konzulensem segítséget kért külföldi szakirodalom ügyében. És olyan kedves, meg segítőkész, (megkockáztatom, lelkiismeretes), amit sose hittem volna róla. Velem együtt beleássa magát a témába, noha egy része egyáltalán nem a szakterülete.

És a legvégére a legnagyobbat: hogy Babits Mihályról én jussak bárki eszébe is... olyan mélységesen megtisztelő, annak tükrében pedig még inkább, hogy milyen sokat jelent nekem Babits... és az, akinek én jutottam eszébe róla.

Mérsékelt sunshine és happiness

Annyi minden történik, és van képem örülni. Még vigyorogni is. Mert galádul munkamániás vagyok...
Ma Kölcsey meg Kazinczy volt terítéken, és rögtön az jutott eszembe, hogy egyszer, ha nagy leszek, majd...

... mi is olyanok leszünk, mint "az a részeges strici Szemere" meg a "szarrágó Kölcsey", akiket szerelmetes barátság kötött össze, noha tűz és víz voltak.

És mi is olyan baráti jóindulattal kritizáljuk majd szét egymás fejét, mint ők tették... ahogy Szemere soha nem készült el semmivel időben, és ahogy Kölcsey egy évre elvonult szatmári birtokára, és még az udvarra se tette ki a lábát. És majd jól megmondjuk a tutit, haha!

Lehet találgatni, melyikük leszek én. :):):)

Vau...

Cowardly-nak idegbaj késleltetésére

Ma ismételten lelátogattunk a Duna partjára - mert az jó dolog -, és szerencsére megint kongott az ürességtől, ami számomra is elviselhető közelségbe helyezte a vízparti láblógatás fogalmát.

(Még nagyszerűbb lett volna, ha mondjuk nem fáj a fejem, de ez igazán mellékes.)

A néptelenség közepette azért akadt látni-, illetve blognivaló. Ugyanis megérkezett egy négyfős család (apuka, kislány, kisfiú, tacskó), akik azt játszották - szerintem legalábbis tuti játszottak, ha nem, akkor no comment - , hogy nem tudják rátenni a tacskóra a pórázt, így az mindig elszalad, és emiatt valakinek utána kell futnia. Mondanom sem kell, hogy a kutya volt a legjobb arc a családban, mert mindig megvárta, míg az "ügyeletes gyepmester" odaér hozzá, már-már eléri a nyakát, akkor viszont kilőtte magát, és meg sem állt a következő kifulladásig.

Számomra ez igen mulatságos volt, főleg mikor már apuka rohangált a kutya után, a gyerekekről meg leesett a papucs - ekkor megfordult a fejemben, hogy komolyan bénáznak.

A java viszont még hátra volt, az állat ugyanis meglátott bennünket, és arcán tündéri boldogsággal berobbant a plédünkre, kellemesen homokos lábaival egyetemben. Apuka persze nem volt rest, utánairamodott, és számtalan bocsánatkérés közepette elfogta a tacskót, rátette a pórázt, és indultak is tovább.

Ámde diszkrét 200 méter után a kislány kitalálta, hogy:

"A Morzsa annyira szófogadó, már biztos el lehet engedni."

Amit meg is tettek, így a kutya megindult vissza a plédünkre, nyomában a kisfiú, a kislány és apuka. Természetesen, a tacsi rajt-cél győzelmet aratott, és ismét rávágódott a plédre, alig néhány másodperccel később pedig egy 6-7 év körüli kisfiú is követte, és bájosan elhasalt mellettünk.

Szerencsére a kislány és apuka nem vették ennyire komolyan a helyzetet, így ők nem vetődtek se a kutyára, se ránk.

Miután ismét bocsánat kértek és eltávolodtak, kollektív röhögés tört ki - náluk és nálunk is.

Már én is unom a saját álmaimat...

... szerintem az a pár ember is, aki olvassa rajtam kívül. =/

Ma épp egy elbutító szanatóriumban jártam.

Az egész nagyon ártatlannak indult. Valami reklámkampány keretén belül tárva-nyitva volt egy óriási irodaház/szanatórium bejárata, és kedvesen high-tech bemutatónak hirdették meg az egészet.

Ott volt Anyukám, a barátnőm (aki már az előző álmomban is haldoklott!), egy srác, akinek csak a nevét tudtam, meg én. Mindenféle modern izét ki lehetett próbálni, én pl egy mesterséges tóba dobtam egy fenyőmagot, és szinte még vizet sem ért, máris elkezdett kegyetlen tempóban fenyő nőni belőle. Pillanatok alatt felnőtt méretű fa lett, csak egy kicsit furcsán nézett ki... a törzse túl vastagra sikerült az ágaihoz képest, és a levelei sem voltak elég sötétek, elég hegyesek. De azért tudtam, hogy ő itt bizony egy fenyőfa, és büszkén mutogattam is a többieknek, hogy milyen szépen kifejlődött. Persze ők látták, hogy torz, és szóvá is tették, mire nekem is feltűnt a dolog, de akkor már nem lehetett mit csinálni. Ott ácsorgott egy "gnóm fenyő" a mesterséges tó közepén.

Ekkor kezdődött a probléma, a barátnőmet és a srácot ugyanis behívták egy különleges bemutatóra, ahonnan nem jöttek ki többet. Engem ez meglehetősen furcsán érintett, elkezdtem keresgélni őket a hatalmas laborban (kutatóközpontban?), és egy rakás kísérleti tervhez és információhoz jutottam. Közben valahogy rengeteg idő telt el.

Találtam egy olyan aktát (számítógépes és papíralapú vegyesen), amiben részletesen le volt írva, hogyan csökkentik a kísérletben részt vevők elmeműködését, agyi tevékenységét. Konkrétan részeket akartak kioperálni az agyukból, és megnézni, hogy működnek anélkül. Valahonnan tudtam, hogy a barátaimon ezt már végrehajtották, de azt is éreztem, hogy visszafordítható(!) a folyamat.

Közben megint eltelt egy rakás idő, és beépültem a központba. Ekkor fedeztem fel egy termet, ahol mint egy fiókos szekrényben, egymás alatt tárolták az embereket, és mindenkinek azonos volt a vezetékneve - ez jelentette azt, hogy már el vannak butítva. A keresztnevek helyén sorszámokat találtam.

És itt jön a legpoénosabb része az egész álomnak: kinyitogattam a fiókokat, de olyan sok volt, hogy nem találtam a barátaimat, ezért egy nyomtatott könyvre emlékeztető, vastag prospektusból kikerestem az igazi nevüket, mert a könyvben, mint valami megoldókulcs, szerepelt a butított nevük és sorszámuk.

Azt hiszem, megtaláltam őket, és lélegző gépek voltak csupán, de közben felébredtem...

Detre

Olyan ez, mint a Buda halálában, mikor a sámán ugyan érzékeli a jeleket, de nem sikerült azok valódi értelmét megfejtenie, helyette oltári hülyeségeket magyaráz bele... és azt hiszi, hogy tényleg úgy van.

Te a...

Munkahelyi "megpróbáltatásaim" (fizikailag számomra sokkal megterhelőbb, mint mentálisan, és ez elég jól esik) közepette feltört egy emlék nem is olyan régről...

A képet az idézte fel, hogy fél liter tejes kávét sikerült véletlenül úgy elkészítenem, hogy fogyasztás után frankón ragadjon tőle a száj. Nemcsak az enyém, a Kolléganőé is (mert jószívűen megkínáltam, és ő még mindig lelkesen megkóstolja mindenféle "alkotásomat" - mondanám, hogy nem ismer eléggé...).

Figyelemmel kísértem az arcjátékát, majd magam is ittam a csodából, és rá kellett jönnöm, hogy a vér ebben az esetben sem válik vízzé. Nagyapám ugyanis olyan teát főzött annak idején, amelyben úgy 4-5 teafilterhez 6-7 evőkanál cukor és úgy 3 citrom leve tartozott, mindezt 1,5-2 liter vízben. De hát ugye minél sűrűbb, annál jobb. Azt a teát szerintem illett volna elnevezni, meg beszélni is hozzá, mert külön személyisége volt. (Én egy idő után nem mertem inni belőle, annyira ütött.)

El is meséltem Kolléganőnek az esetet, azzal megfűszerezve, hogy ezt a típusú frissítő italt a mindenféle jegestea márkák után ExtraMárc-nak kereszteltem anno, mivel fogalmam sem volt arról, mi az a márc, csak azt tudtam róla, hogy édes. Kolléganő mosolygott anekdotámhoz, ahogy illik, és ahogy csak ő tud, én pedig azt hittem, ezzel le van tudva az önálló entitásként létező tea emléke.

Erre megérkezem a nagyszülői házba, elmesélem édes- és nagyanyámnak, mi sejlett fel bennem a minap, mire valamelyikük:

- Hát nem emlékszel, hogy annak Blanka Flor leggyógyabbik teája volt a neve?

Azt hittem, hanyatt vágom magam. Ti. nagyanyám nézett akkoriban valami sorozatot, amiben a fent említett név valami bolond nőszemélyt takart, nagyapámat pedig olyannyira lekötötte ez a műsor, hogy erre az egy névre emlékezett belőle, és - hogy megtalálja a közös hangot nagyanyámmal - ezen a fedőnéven mutatta be teakülönlegességét.

Nem volt az a tipikus, "jóságos télapó"-jellegű nagyszülő... nagyon nem. Nehéz természete volt, és néha úgy érzem, az egész családból egyedül nekem maradtak pozitív emlékeim róla, és nekem sem csak azok. De amikor ilyesmik jutnak eszembe, valahogy annyira örülök, és jó rá visszagondolni. Arra, hogy volt egy nagyapám. Arra, hogy Ő volt a nagyapám.

Nightmare?

Álmomban a felesége voltam Valakinek, akinek a valóságban valaki más a felesége. Ez valami kedves megnyugvással töltött el, meg boldog voltam, ahogy azt illik, egy-két dolog mégsem stimmelt.

Harcos voltam, és az egész város rommá volt lőve meg bombázva, és folyamatos készenlétben kellett lennem, fegyverekkel, mindennel, trikóban és katonai naciban, porban, szélben, egy szinte porig rombolt városban.

A férjemmel nem volt lakásunk, ládákon meg kőrakásokon üldögéltünk, és talán nem is nagyon beszélgettünk, csak gondolkoztunk a jövőnkön, ami a holnapi napban ki is merült. Azért örültem Neki. Tényleg.

A legjobb barátnőm (szintén "katona") viszont rákos volt, és bár nem látszott rajta, tudtam, hogy nagyon gyenge, és hogy csak napjai vannak hátra. Konkrétan jövő csütörtök volt a dátum, amíg életben tudott maradni. Mindent ahhoz a naphoz viszonyítottunk, és némi reménysugár azért látszott, hogy ha azt túléli, akkor talán minden rendben lesz vele...

De emiatt kb. tettem a férjemre, nem érdekelt, hogy hol van, merre és mit csinál, mert úgy éreztem, hogy a városon kívül még a halálos beteg barátnőmet is meg kell védenem, és vele kell lennem az utolsó napjaiban...

Közben belül tudtam, hogy már évek óta vártam arra, hogy ez az ember legyen a férjem... erre megtörtént, és nem érdekel. Másvalaki fontosabb volt.

Best of CC

Jelentem, a mai napon utolsó néhány órámat töltöttem lélekemelő munkahelyeken. Lássuk, mi minden hangzott közel egy hónap alatt (a teljesség igénye nélkül):
"Mazsi hőgutát kapott."
"Kriptáné vagyok."
"... egy helyes kiscsaj hívott."
"A hangycsapdát receptre adják."
"Hát mi már tizenegy-két éve ebbe a csatornarendszerbe vagyunk."
"Nem akarok áttérni máshová."
"Lejárt a szorgalmi időszak... vagyis a hűségidő."
"Pornó van benne? Amúgy nem érdekel."
"Visszahívhat később, hogy legyen munkája."
"Miért mindig nekem jut a tüdőbeteg-gondozó?"
"Apa el lesz utazva."
"Az ember előtt csak végighúzzák a mézesmadzagot."
"Varga Mónika Csabával szeretnék beszélni."
"További sok sikert."
"Válasszon most mikuláscsomag-előfizetést! Fizessen elő a decemberi mikuláscsomagjára most!"
"Nem sikerült összeröffenteni a tévét."
"... illetve rádiót is lehet vele nézni."
"- Én azt innen nem látom, hogy milyen típusú a készüléke."
"Na most hagyjon békén a büdös picsába a szabadságom alatt."

Lehet, hogy nem vicces, nem is aranyos...

.

Nem tudom pontosan leírni az ilyesmihez való viszonyulásomat, mert nem...
De sose hittem volna, hogy a vér ennyit jelent.
Nem elvont valamicsodaként, hanem fizikai tüneteket produkáló szoros kötelékként.
Százhúsz kilométerről. Három napig. És tudtam, mikor van vége. Nem kellett mondani.
Három napig úgy tuszkoltam magamba valami élelmet, hogy fájt lenyelnem, és inkább csak vizet ittam, mert azzal nem volt gond. És nem tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, csatakosan és büdösen, és nem tudtam mit csinálni magammal, mert bárhogy sikáltam, akkor is hullaszagom volt. Nem kaptam levegőt, félrevert a szívem, úgy éreztem magam, mint aki nincs itt. Megesett, hogy egy órával előbb elindultam otthonról, és kóvályogtam egy órát a városban, meg almát ettem - már amennyi működött belőle. Meg kihoztam a könyvtárból három könyvet. Hurrá.
Aztán telefonra ébredtem. Valaki egy telefonszámot kért tőlem. Megadtam. Utána betámolyogtam a suli épületébe, ahol épp diplomaosztó volt. Mindenkin öltöny-nyakkendő, fényképezőgépek, barátok, barátnők, nagymamák, nagypapák, virágcsokrok... és valahogy jobb lett. (F)elengedett, vagy nem tudom, de tudtam, hogy már rendben van.
És olyan roggyantnak érzem, hogy vinnyogok itt a szerencsétlen három napom miatt, miközben fogalmam se lehet, milyen három napot élt át Ő, és milyet azok, akik mellette voltak...

Hinnye no...

Egyszer egy barátom azt mondta:
"Te olyan jó lélek vagy. És jól meg is szívod vele mindig."

"Jesus Christ looks like me"

Amióta rájöttem, hogy általános ötödikben a karácsonyi műsorban én voltam az antiszemita kispásztor, azóta elég furán érzem magam.

A sztori a szokásos: megjelenik az égen a csillag, a pásztorok pedig jól meglátják a pusztában, és elkezdenek róla dumcsizni. Kb. négyen vannak/vagyunk, és ebből hárman azt állítják, hogy az Dávid csillaga. Erre én (az antiszemita kispásztor) leoltom őket, hogy mi a fenéért lenne az Dávid csillaga, és ők biztos csak azért hiszi annak, mert állandóan ilyesmiken jár az eszük. (A pontos szövegre nem emlékszem, bocsi.)

A szereppel további problémáim is voltak... az összes pásztor fiú volt - én is - , és a derékig érő hajamat alig bírtam betuszkolni egy kucsma alá (mert az olyan pásztoros). Az eredmény az lett, hogy a kucsma barátságosan imbolygott a fejemen, amíg felejthetetlen alakításomat leműveltem, ugyanis a hajamat valami kontyfélébe kellett fölturbózni, hogy ne lógjon ki a fejfedő alól, de úgy meg túl nagy lett. Ja, és a rövidebb tincsek így is kificcentek alóla, amitől nemcsak antiszemita, de kellőképp nomád életmódot élő ember benyomását is keltettem.

Nyolcadikban persze már nem lehettem Petőfi, pedig azt szívesen csináltam volna...

Közeli

fut a táj
megy a domb
buta lány
csak a csont
nem hiszi el
hogy a vak meg a folt

fut a lány
csupa csont
buta táj
csak a folt
itt hol a játék
szenvedi tárgyát

benn hol a víz szól
ott ver a dob
csókol az árnyék
lám megadom
azt ami kell
már nem tagadom

Höhö...

Beleolvastam Juliet blogjába, és rá kellett jönnöm, hogy annyira nevetségesen hasonlít erre a mostanira, hogy az tényleg csak egy nagy kiröhögést érdemel.
A történelem ismétli önmagát, oké.
De hogy az életem is. Négyévesperiódusokban?
Na jó, be kell vallani, hogy abban a blogban több volt a félregépelés,  meg a helyesírási hiba. És Juliet egy kis tapló, mert kegyetlenül leszólt mindenkit... legalább a blogján, ha már máshol nem tehette. =D

Ja, és aki teheti, gondoljon rám holnap egy pillanatra, elég vicces pár napom lesz ugyanis péntek-szombatig. Vodkával meglocsolgatott szakmai összejövetel...

Egy messzi-messzi galaxis...

Azt hittem, minden igazán fontos dolgot meg kell tanulnom elengedni...

Az életképtelenség határára süllyedtem, amikor érzékelni kezdtem ennek a jeleit. Bármennyire szeretném is, nem vagyok vasbetonból... még nem.

Folyamatosan küzdök, hogy ne kapaszkodjak görcsösen, hogy megálljak a lábamon egyedül - érzelmileg is.

És mikor már elkönyvelem magamban, hogy vannak tőlem független tényezők, amik akkor sem változnak, ha a fejem tetejére állok is, ekkor, szinte az utolsó utáni pillanatban ilyesmik történnek. Nem térek magamhoz.

Egy elvesztettnek hitt barát, akivel közvetítőnyelven is úgy tudtunk beszélgetni, mint mással az anyanyelvemen soha... Tizenhat éves korom óta. És most újra itt van, megint kezdődnek a végtelen levelezések, együttgondolkodások. Ugyanazok a problémák két különböző kultúrából, megoldások, kérdések, de mindenek felett: elfogadás. Hiányoztál, Hitesh!

Egy új otthon, ahol ismét fellobbannak az illúzióim, és a "fészekrakhatnékom". Ahol ki szeretnék alakítani egy helyet, ahol mindig biztonságban érzem magam. Ahol senki nem szakítja bele magát a privát szférámba. Ráadásul pontosan ott, olyan környéken, olyan házban, ahol mindig is elképzeltem.

Inspiráló beszélgetések kedves ismeretlenekkel, akikkel idővel talán barátok lesznek. Dinamizmus. Energia.
Konzultációkból kiinduló magán-beszélgetések. Tényleg számíthatok rátok!

Az érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem kell egyedül megoldanom mindent... Bárcsak egyszerre mindannyiótokat megölelhetnélek!

Mindaz, amire vágytam...

Álmomban enyém vagy

"Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak."

Ezzel a verssel álmodtam. Vagy inkább ez a vers volt az álom.

Aztán, amikor kinyitottam a kötetet ennél a versnél, rég nem látott ismerősre, a kedvenc könyvjelzőmre bukkantam.
Sóhaj,

Smile on your face...

- You only gave me books with the word 'death' in the titles.
- That's right, 'cause it's an important issue.

Dream Theater

Megint álmodtam valami nagyszerűt...

Az esküvőmet szerveztem. Június 18-ra, 19-re, a rákövetkező hétre, vagy ugyanez júliusban - a lehetséges időpontok.

A barátnőimmel egy kávézóban ültünk és a részleteken ötleteltünk: meghívók, zene, stb. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy a templom még nincs leszervezve, nem beszéltem a pappal(!), ezért kirohantam a kávézóból, egyenesen a szemben levő templomba.

Kedves kis épületnek látszott, a bejáratnál parkkal. (A belváros kellős közepén.) A parkban kövekkel szegélyezett út, az út mentén pedig két oldalról szobrok, amiknek/akiknek mozgott a szájuk. Mind egyforma volt, és mintha csak a szél kapott volna bele az arcukba, ritmusosan, egyszerre mozgott a szájuk. Az ösvény enyhén lejtett.

A pap már bent várt rám, és amikor elmeséltem neki, hogy itt szeretnék házasságot kötni, közölte, hogy ez lehetetlen, ugyanis lejtős úton nem adhat össze senkit. Ezen egészen meglepődtem, de ahogy jobban megnéztem az utat, tényleg egész durván hepehupás volt.

Azért valahogy meggyőztem a papot, hogy igenis itt szeretném kimondani a boldogító igent, mert gyönyörű ez a templom, mindennap látom munkába menet és nagyon közel áll a szívemhez.

Boldogan beírtam a határidőnaplómba a dátumot, és még egyszer végigsétáltam a göröngyös úton, amikor belém hasított a felismerés:

fogalmam sincs, kihez megyek hozzá.

Blue sky

Egy ideje minden fontosabb mozzanatra kékben emlékszem.

...senki kebelén nem akarok dédelgetett kígyó lenni...

Az életed egy orrba vágott film...

Néhány hónapja eladtam egy könyvet.

Megbántam.

(Egy ideje mindenki buzgón érdeklődik, nem bántam-e meg a tetoválásomat... hát AZT nem.)

Nem mintha annyira felejthetetlen lett volna a regény... de volt benne egy illusztráció...

Miközben a könyvet olvastam az illusztrált hőst a LEGKEVÉSBÉ sem úgy képzeltem el, mint ahogyan azon a bizonyos rajzon a könyvben. Egyébként sem szeretem, ha megpróbálják valamilyen vizuális módszerrel belém ültetni, hogy néz ki a szereplő. A könyv azért könyv, hogy elképzeljem magamnak, ki hogy néz ki. Nem kell semmi, csak a betűk.

Most valamiért mégis eszembe jutott az a bizonyos rajz. Nem hasonlított arra, akit elképzeltem, még csak szimpatikus sem volt különösebben, de - a galád - hiányzik... az hogy megnézegethessem magamnak. Hogy újra és újra megállapíthassam, mennyire nem illik a képbe, amit kialakítottam magamban a regénnyel kapcsolatban.

A fene se érti...

És - természetesen - ezt a bejegyzést se róla akartam írni, de igen cselesen kiharcolta magának, hogy erre a pár percre a figyelmem középpontjába kerüljön... Pff...

Ma született Bárány

Százhúsz fokon lobogunk
mit felhevít az elmélet
gyakorlatban eléget

Magunk után rohanunk
előttünk talán kísérlet
mögöttünk már csak kísértet

Üres nincsmibe haladunk
bátoríthat akarat
letarolt fehér falakat

Mégis minek takarod?
halott gyermeked lila ajkát
inkább lepelbe csavarod
mint éreznéd a kihűlt testét

... őt ezzel már nem zavarod.